Így kerültem egy gyógymasszázsból túlélőtáborba

Azt hiszem, akkor írtam utoljára, amikor körbetekertem a Velencei-tavat, miközben a férjem futott.

Na, az történt, hogy azóta fáj a bal vállam.

Lehet, hogy puhány vagyok. Bár ezt azért nem gondolom. Inkább arra gyanakszom, hogy nem tett túl jót a vállamnak, hogy amíg a férjem futott, én mellette elég lassú tempóban próbáltam egyensúlyozni a biciklin, két kézzel tartva magam, gyakorlatilag megállás nélkül.

A tényen viszont ez már nem változtat.

Mindig akadályokat tesz elénk az élet. Néha egészen konkrétan úgy, hogy azt mondja: na, akkor most lassítasz. Ha akarod, ha nem.

A fájdalom annyira felerősödött, hogy azóta tegnapig nem is bicikliztem. Sőt, a pilatest és a jógát is gyök kettővel csinálom, lehetőség szerint mindenféle kartámaszt kihagyva.

Lassan egy hónapja nem csinálhatom igazán azt, ami nekem a lételemem.

Nem tornázhatok úgy, ahogy szeretek. Nem biciklizhetek.

Pedig ezek nélkül sokkal nehezebben élem meg a napokat. Nekem ezek nem egyszerűen sportok. Kikapcsolják az agyamat. Elcsendesítenek. Imádok a melegben tekerni. Tudom, ez egy kicsit beteg dolog, mert más 35 fokban a klíma előtt próbál életben maradni, én meg boldogan ülök a biciklin, és örülök, hogy süt rám a napocska. Egyszerűen imádom, ahogy a nap süti a bőrömet. Valahogy úgy érzem, minden egyes napsugár feltölti a szervezetemet, a testemet, és vele együtt engem is.

Most ezt mással kell pótolnom.

A szárazpasztell-rajzolás már azt hiszem, egész jól megy, úgyhogy ha már az élet lelassított, ebben próbálom kiélni magam. Rengeteget rajzolok, alkotok, másolok olyan képeket, amelyek valamiért megfognak vagy inspirálnak. Azt olvastam, hogy másolással rengeteget tanul az ember. Hát akkor én másolok. Figyelek. Próbálkozom. Elrontom. Újrakezdem.

Folyamatosan tanulok.

Talán ez is egy tanulság. Ha az élet bezár előttünk egy ajtót, nem biztos, hogy rögtön neki kell rohanni, hogy betörjük. Néha érdemes körülnézni, mert lehet, hogy közben valahol kinyílt egy másik.

Na de vissza a vállfájdalomhoz, mert a történet java csak most következik.

Tegnap este mondtam a gyerekeknek, hogy menjünk már el egyet biciklizni. A nagyobbnak volt kedve elkísérni, és annyira, de annyira jól esett végre újra tekerni.

DE.

Mindig van egy de.

Éjszaka úgy belobbant a vállam és a karom a tartástól, hogy hajnalig fent voltam. Egyszerűen nem találtam olyan pózt, amiben feküdni tudtam volna. Jegeltem jégzselével, kentem mindenféle izomlazító és fájdalomcsillapító krémmel, amit itthon találtam. Egy idő után már a nyakamat is alig tudtam fordítani, annyira befeszült minden.

Három óra alvás után arra jutottam, hogy ezt most már valakinek meg kell néznie.

Fel is kutattam az interneten a kecskeméti gyógymasszőröket, elsősorban azt nézve, kihez tudok nagyon rövid időn belül időpontot kapni.

Nekem fontos volt, hogy tényleg gyógymasszőr legyen. Ne olyan, aki eladja magát annak, miközben egy hónap – rosszabb esetben néhány nap – alatt jutott arra a felismerésre, hogy elsajátította az emberi test pontos működését és anatómiáját.

És akkor megtaláltam őt.

Egy idősebb hölgyet, aki egyetemen tanult.

Mondom a férjemnek:

– Na, ő tuti jó lesz. Én abban hiszek, hogy ehhez évek kellenek.

Ezen a ponton még fogalmam sem volt róla, hogy milyen rettenetesen igazam van abban, hogy a hölgy alapos képzésben részesülhetett.

Felhívtam, és még aznap estére fogadott is.

Én pedig annyira örültem!

Elmentem hozzá. Egy karakán, határozott nő, erős kezekkel.

Akkor még mindig nem tudtam, hogy tulajdonképpen mire jelentkeztem.

Levetkőztem, felfeküdtem, elkezdődött a masszázs.

És akkor...

mint egy állat, nekem esett.

Nincs rá szebb kifejezésem.

Pedig hangsúlyozom: nem tartom magam puhánynak. Szeretem a masszázst. A relaxáló masszázst is, a gyógymasszázst is. Tudom, hogy egy gyógymasszázs nem feltétlenül kellemes. Voltam már gyógytornán, masszázson, fájt már ez-az.

DE EZ?!

A nő úgy dolgozott rajtam, mint egy Terminátor, akinek valaki azt mondta, hogy a bal lapockám alatt található az emberiség utolsó reménye.

Fájt.

Nagyon fájt.

Jeleztem is.

Őt ez különösebben nem zavarta.

Közölte, hogy ezt így kell csinálni, és ha simogatásra vágyom, akkor menjek máshová.

Ezen a ponton már világossá vált számomra, hogy itt nem én diktálom a feltételeket.

Innentől egyetlen célom maradt:

túlélni.

Feküdtem, próbáltam méltósággal viselni a helyzetet, miközben fejben valószínűleg már a végrendeletemet fogalmaztam.

Aztán egyszer csak vége lett.

Megkönnyebbültem.

Naiv voltam.

Azt hittem, felöltözöm, megköszönöm, hazamegyek, és ezt a különös estét szépen elraktározom az élet azon eseményei közé, amelyekről később majd mesélni lehet.

De nem.

Mert ekkor közölte, hogy mutat néhány gyakorlatot, amit otthon is csinálnom kell.

Mondom, rendben.

Jártam én már gyógytornára. Sőt, az elmúlt egy hónapban videók alapján is próbáltam óvatosan tornáztatni a vállamat.

Gondoltam, mi történhet?

Hát történt.

Elkezdtük a karkörzést.

De nem olyan karkörzést, amire te most gondolsz.

Hanem KARKÖRZÉST.

Mint egy állat.

Komolyan.

Én köröztem a karommal, ő pedig egyszer csak torka szakadtából üvölteni kezdett velem:

– REPÜLŐ VAGY!!!

Én csak néztem.

– A KARJAID A PROPELLEREK!!!

Köröztem.

– NEM SZÁLL FEL A REPÜLŐ!!! GYORSABBAN!!!

Én pedig ott álltam egy vadidegen nő előtt, alig néhány órányi alvással, egy hónapja fájó vállal, egy brutális masszázs után, és próbáltam értelmezni, hogy milyen repülő vagyok én, és miért az én hibám, hogy nem tudok felszállni.

Ő közben tovább üvöltött:

– MILYEN REPÜLŐ VAGY TE?!

Fogalmam sincs.

Valószínűleg egy műszaki hibás.

Esetleg egy olyan, amelyiket már rég kivontak a forgalomból.

Én pedig meg sem mertem szólalni.

A mai napig nem tudom, miért. Egyszerűen csak azt kívántam, hogy legyen vége, és valahogy szabaduljak ki innen élve.

Közben egyetlen gondolat járt a fejemben:

Hogy a francba kerültem én ebbe a helyzetbe?!

Most, órákkal később sem igazán tudok felocsúdni belőle.

Egyszerre van sírógörcsöm és röhögök, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy ilyen létezik. Mintha nem is velem történt volna, hanem véletlenül belecsöppentem volna egy vígjáték és a Kész Átverés keresztezésébe.

És most azért írom ezt le, mert szerintem mindenkinek kell valami az életében, amin keresztül fel tudja dolgozni azt, ami történik vele.

Van, aki fut.

Van, aki fest.

Van, aki meditál.

Én írok.

Talán ezért is született meg ez a bejegyzés. Mert ha valamin már változtatni nem tudunk, legalább megpróbálhatjuk más szemszögből nézni. És néha a legabszurdabb helyzetekből lesznek később azok a történetek, amelyeken a legnagyobbat nevetünk.

Bár jelen pillanatban még inkább csak azon gondolkodom, hogy vajon holnap fel tudom-e emelni a karomat.

Most imádkozom, hogy ne legyen semmi bajom, és következmények nélkül túléljem ezt a mai kalandot. Rettegek egy kicsit a holnapi naptól, mert jelenleg azt érzem, hogy a hátam és a vállam olyan izomlázzal fog ébredni, hogy újra kell gondolnom az emberi test működéséről alkotott elképzeléseimet.

És igen.

Van hozzá még egy időpontom.

Mert amikor adott egy újat, annyira féltem tőle, hogy még azt sem mertem mondani, hogy köszönöm szépen, de soha többé nem szeretném látni.

Úgyhogy most itt ülök egy következő időponttal egy olyan nőhöz, akitől konkrétan rettegek de annyira hogy még felhívni sem merem!

Ezen azért még dolgoznom kell.

De hálás vagyok. Hálás vagyok azért, hogy hazajöttem.

Hálás vagyok, hogy túléltem.

És nagyon remélem, hogy holnap is ugyanilyen lelkesen tudok majd hálát adni azért, hogy a repülő ugyan nem szállt fel, de legalább nem is zuhant le.

Ha ez most megszólított, itt találsz még hasonló írásokat. → Blog

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."