Ma jógázni voltam.
Hazafelé az autóban egy nagyon kellemes zenét hallgattam az idő múlásáról. Olyan igazi flow érzés volt. Csend volt bennem, igazi jóleső csend. És azon közben azon gondolkoztam, hogy alig várom, hazaérjek és írjak.
Leírjam azt, amit ma hallottam a jógaórán. Hátha valakinek most pont erre szüksége.
De mielőtt erről mesélnék, előtte leírom, hogy a hétvégén teljesült egy régi vágyam. A férjem körbefutotta, én pedig körbetekertem a Velencei-tavat. Annyira jó volt. Sütött a nap, és szinte éreztem, ahogy a testem feltöltődik fénnyel, energiával, D-vitaminnal. Még most, miközben ezeket a sorokat írom, a puszta emléke is jó érzéssel, boldogsággal tölt el.
És közben mérhetetlenül büszke vagyok a férjemre is. Alföldiként lefutni a Velencei-tavat… hatalmas teljesítmény.
Az elmúlt időszakban a pajzsmirigyem ismét túlműködést mutatott. Ez a betegség több mint húsz éve része az életemnek. De most történt valami, amire még soha nem volt példa. Elhagyhattam a gyógyszeremet. Nem tudom hogy meddig tart majd ez az állapot, és nem is szeretnék nagy kijelentéseket tenni, mert tudom, hogy egy autoimmun betegséget nem lehet egyszerűen "meggyógyítani".
Viszont hiszem, hogy nagyon sokat számít az, ahogyan élünk, ahogyan táplálkozunk.
Másfél éve szigorúan glutén- és tejmentesen étkezem. Mozgok. Pilatesezem. Időnként jógázom is. Biciklizek. Rajzolok. Meditálok. . Persze ezt nem mind egyszerre, de a lényeg hogy próbálok figyelni magamra. És azt érzem, hogy a testem ezzel válaszol. Nem azt mondja, hogy meggyógyultam, hanem azt, hogy jó úton járok. És most számomra ez a legfontosabb visszajelzés.
A hétvégi biciklizés után úgy éreztem hogy most a pilates sok lenne ezért ma elmentem jógázni. Az óra végén relaxáció következett. Az oktató egy történetet mesélt. Azt kérte, csukjuk be a szemünket és képzeljünk el egy erdőt.
Egy hosszú utat.
A kezünkben egy bottal sétálunk. Kicsit fáradtan. Kicsit meggörnyedve.
Borús az idő és szürke minden.
Egyszer csak meglátunk egy keskeny ösvényt balra.
Letérünk rá.
Szúrós bokrok, lehajló ágak.
Nehéz az út, mindenféle akadályokkal teli.
De közben egyre hangosabban halljuk a víz csobogását.
Ahogy haladunk tovább, egyszer csak egy folyóhoz érünk.
A víz szépen áramlik, a szél pedig finoman fúj.
A folyó szélén meglátunk egy nagy szájú üveget.
A bottal húzzuk közelebb magunkhoz és vegyük a kezünkbe.
Majd az oktató azt mondta:
Tegyetek bele mindent, ami fáj.
A haragot.
A félelmet.
A csalódásokat.
A szorongást.
Mindent, amit cipeltek.
Amikor megtelt az üveg, visszatettük a vízbe, a bottal pedig ellöktük és csak néztük, ahogy a sodrás egyre messzebb viszi.
Aztán azt mondta:
Engedjétek el.
Mert a folyó nem tud visszafelé folyni ,így amit most elengedtek nem tud visszajönni hozzátok.
Ahogy eltűnik az üveg, kisüt a nap a táj világosabb lesz és induljunk vissza ugyanazon az úton.
Csak most már egyenes háttal, bot nélkül, mert arra már nincs szükség, hiszen azt, amit cipeltünk, ott hagytuk a folyóban.
Annyira megfogott ez a történet. Talán azért is, mert az elmúlt hetekben újra előjött a szorongásom, most nem az étkezés körül, hanem a főzésnél. Féltem nekiállni. Féltem, hogy elrontom. Féltem, hogy rossz húst veszek, és megbetegítem a családomat.
Leírva talán furcsának tűnik, de a szorongás nem logikus, nem válogat, egyszerűen csak megjelenik. És néha nagyon nehéz meggyőzni magunkat arról, hogy a gondolataink nem mindig a valóságot mutatják.
Éppen ezért újra és újra meg kell tanulnunk pozitív gondolatokkal válaszolni rájuk.
Ott feküdtem csukott szemmel. És én tényleg beletettem abba az üvegbe mindent. A félelmeimet. A szorongásomat és azokat a gondolatokat, amelyekről tudom, hogy csak visszahúznak. És amikor néztem, ahogy a folyó elsodorja őket, arra gondoltam, hogy bárcsak az életben is ilyen egyszerű lenne. Aztán rájöttem, hogy talán nem is olyan lehetetlen, mert az elengedés sem egyik napról a másikra történik, hanem minden nap csak egy kicsit. Minden egyes döntéssel. Minden egyes alkalommal, amikor nem engedjük, hogy a félelmeink irányítsanak.
És ma ezért vagyok hálás.
A napsütésért.
A Velencei-tóért.
A mozgásért.
A testemért.
A jógáért.
És azért, hogy ma egy kicsit könnyebb lett a lelkem.
Ha ez most megszólított, itt találsz még hasonló írásokat. → Blog
#félhangosan
"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."
Hazafelé az autóban egy nagyon kellemes zenét hallgattam az idő múlásáról. Olyan igazi flow érzés volt. Csend volt bennem, igazi jóleső csend. És azon közben azon gondolkoztam, hogy alig várom, hazaérjek és írjak.
