Talán most kezdek visszatalálni magamhoz - félhangosan

Annyi minden jár mostanában a fejemben, folyamatosan csak gondolkodom. A miérteken a változásokon az okokon és okozatokon.

Gondokodom, hogy mennyit változtam az elmúlt években. Hogy régen teljesen más voltam. Idegesebb. Türelmetlenebb. Azonnal reagáltam mindenre. Mindent magamra vettem, mindent meg akartam oldani. És közben egyre feszültebb lettem.

Most azt veszem észre, hogy elengedek dolgokat. De tényleg. Gyorsan és egyszerűen.

Nem azért, mert nem érdekelnek, hanem mert már érzem, mennyire nem éri meg mindent magamra venni és mennyire nem éri meg  magammal cipelni.

Sokat gondolkodom azon is, hogy az élet miért hoz vissza néha régi dolgokat. Régi embereket. Régi érzéseket és régi helyzeteket.

Talán nem azért, hogy ugyanott folytassuk, hanem azért, hogy most már másképp lássuk őket.  Érettebben, nyugodtabban. Talán azért, hogy a régi és az új végre valami jobbá álljon össze bennünk.

Az elmúlt egy évben rengeteget gondolkodtam azon is, mennyire meghatároz minket a közeg, amiben élünk. Egy rossz környezet lassan, szinte észrevétlenül kezd el felőrölni bennünket. És közben mégis miért váltunk ennyire nehezen?  Pedig belül sokszor már rég tudjuk, hogy nem jó nekünk. Érezzük a gyomrunkban. A testünkben. A feszültségben. A kimerültségben. Mégis maradunk. Talán megszokásból, talán félelemből, talán azért, mert azt tanultuk, hogy máshol sem lenne jobb. Aztán amikor végül mégis kilépünk valamiből, utólag döbbenünk rá, mennyivel könnyebb levegőt venni.

És lassan… szépen lassan elkezdjük visszakapni önmagunkat.

Mostanában sokszor gondolok arra, hogy mennyi mindent szeretek már.

Sétálni.
Tornázni.
Biciklizni.
Rajzolni.

De hol volt ez eddig? Vagy inkább… hol voltam én eddig?

Nemrég részt vettem egy online rajztanfolyamon is, amit ha pár éve mond nekem valaki, valószínűleg csak nevetek rajta. És mégis… Úgy vártam minden alkalmat, mint egy kisgyerek. Minden percét élveztem. Boldog voltam közben! Tényleg boldog voltam.

Csak ültem a rajz fölött órákig, teljesen kizárva a világot, és azt éreztem, hogy valami bennem végre megnyugszik és közben valami maradandót alkotok.

Az első portrémat hat órán keresztül rajzoltam. Hat óra. És amikor elkészült, olyan büszke voltam magamra, mint nagyon régen semmire. És tudjátok, mi az érdekes? A tanfolyam teljesen ingyenes volt. Mégis mérhetetlenül sokat adott. Valahogy újra ráébresztett arra, hogy a boldogság tényleg nem pénzben mérhető. Néha egy ceruza, egy papír és néhány csendes óra többet ad, mint bármi más.

Nem reklámként írom, tényleg csak szívből, de hálás vagyok a Valdor Art művészeti iskolának  Valdor Art Alternatív Rajz és Festőiskola jobb agyféltekés rajztanítás ezért az élményért. Valószínűleg folytatni fogom.

És külön hálás vagyok Dorogi Andreának is, aki vezette az óráinkat. Az elején, amikor beszélt, olyan érzésem volt, mintha az én életemről beszélne. Mintha pontosan értette volna azt, amit én magamban hosszú ideje próbálok megfejteni.

Valószínűleg folytatni fogom.

És hamarosan megmutatom a saját eddig elkészült rajzaimat is. Amik bár amatőr alkotások, de minden érzésem benne van.. 

És most, hosszú idő után először érzem azt, hogy talán kezdek visszatalálni magamhoz.

Ahhoz a nőhöz, aki mindig is ott volt bennem, csak túl sokáig próbált megfelelni mindenkinek. Mindent megoldani. Mindent kézben tartani.

Közben pedig észre sem vettem, hogy teljesen elvesztem.

Pedig az élet nem csak munkából, megfelelésből és túlélésből áll.

Hajtjuk a pénzt.
A biztonságot.
Az elvárásokat.

És közben elfelejtünk élni, elfelejtünk boldognak lenni!

Fogadjátok szeretettel az első portrémat és közben hálás vagyok minden újnak!

És most hálás vagyok azért, hogy megint itt vagyok. Hogy írok.

Ha ez most megszólított, itt találsz még hasonló írásokat. → Blog

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."