Este van. A legkisebb fürdik. Mindjárt jön a szokásos esti rituálé és a körömvágás. Ez nálunk külön műsor. Minden alkalommal olyan, mintha legalábbis amputálni készülnék egy testrészét – pedig óvatos vagyok. Mindig. Talán nála ez már valamilyen fóbiává alakult. Nem tudom. De próbálok türelmes maradni. Kérlek nyugtassatok meg, hogy nálatok is így van, hogy ez normális!
A mai nap meglepően könnyű volt. Dolgos, emberekkel teli nap – és talán épp ettől lett jó. Rájöttem, hogy nem szeretek egyedül lenni. A sport az egyetlen kivétel. Abban valahogy jó az egyedüllét. Egyedül lenni és figyelni magam. A testem és a lélegzetem. Viszont a mindennapokban szeretem, ha van körülöttem élet. Mozgás... Hangok... Szeretem az embereket, szeretem figyelni őket, hallani őket – még ha nem is mindig értek velük egyet.
Furcsa, hogy valaki ott lehet a közelemben nap mint nap, és mégsem tudok vele azonosulni. Kényszerhelyzet. Ismerős, ugye? Mosolygunk, bólogatunk, udvariaskodunk – közben belül egészen mást élünk. Felszínes játék az egész. És ebbe bele lehet fáradni. Néha azt érzem, hogy az egész világ egy nagy színház. Kívül nyugalom és mosoly. Belül pedig a feszültség.
Ma viszont történt valami, ami megerősített. Voltam az immunológusnál. Bár az eredményeim nem épp jók, de megnyugtató volt, ahogyan beszélt. Nem bagatellizált, nem ijesztgetett – csak érthetően elmondta, hogy mi történik a testemben, és mit tehetünk ellene.
És figyelt rám!
Igazán figyelt. Nem csak hallgatott, hanem hallott. Azt éreztem, hogy fontos vagyok. Nem csak egy "beteg", nem csak egy név a kartonon – hanem egy ember. Meg akar gyógyítani. Nem gyógyszert nyomott a kezembe, hanem összefüggéseket mutatott meg. Az okot kereste. A gyökerét. Ahol minden elkezdődött. Ez ritka. Én pedig hálás vagyok érte.
Mert a testem talán rendbe jön vele – de a lelkem... A lelkem gyógyítását nekem kell elvégeznem. Ez az én utam. Ezért írok. Ezért kezdtem el ezt az egészet. Így próbálok megbékélni azzal, amit nem tudok még elfogadni. Ez pedig az, ahogyan változom. Hogy már nem ugyanaz a testem, mint régen. Hogy öregszem. És lehet, hogy a lelkem csak most tanul meg együtt élni ezzel.
Amikor kijöttem a rendelőből, egy különös érzés járt át, ez pedig a bizalom. Meg akartam neki köszönni, mert tudom, hogy neki is szüksége van jó szóra. Ő is ember. És amikor hálás szavakat mondtam, láttam, hogy jól esik neki. Talán tényleg csak ennyi kellene a világnak: egy kevés őszinte figyelem, tisztelet, néhány jó szó.
Talán ettől lesz minden egy kicsit élhetőbb....
#félhangosan
Ismerős neked is ez az érzés?
Írd meg nekem, örömmel olvasom!
"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek"
Hazafelé az autóban egy nagyon kellemes zenét hallgattam az idő múlásáról. Olyan igazi flow érzés volt. Csend volt bennem, igazi jóleső csend. És azon közben azon gondolkoztam, hogy alig várom, hazaérjek és írjak.
