Ma nem igazán megy az írás. Néha vannak ilyen napok is... Fáradt vagyok, szétszórt, és nehéz összeszedni a gondolataimat. Talán holnap jobb nap lesz erre. De mégis leültem, mert nem akarom elengedni ezt a napi írás szokást. Ez most fontos nekem. Mint egy kapaszkodó, vagy egy halk ima.
Az éjszaka borzalmas volt. Többször felébredtem, forgolódtam. Nem tudtam elaludni rendesen. Talán a festés miatt. Ez a festés... egy külön műfaj. Mindenem fáj. Olyan helyeken is izomlázam van, ahol nem is tudtam, hogy léteznek izmok. A karom, a vállam, a lapockám mögötti részek – mind feszülnek. Pedig nem is nagy felület, de mégis. Minden ecsetvonás után érzem, hogy ez nem nekem való. Mégis csinálom. Mert haladni akarok. Mert jó érzés, ha valami elkészül. Még ha fáj is közben.
De ma mégis sikerült valami. A gyógyszert simán bevettem. Zökkenőmentesen. Nem pánikoltam, nem vizsgáltam meg tizenötször. Csak bevettem. És tudtam, hogy jól leszek tőle. Talán kezd visszatérni a bizalom. Talán ma egy apró darabban megint hittem magamban – és abban, hogy a testem nem az ellenségem. Napi pozitív: egy kis győzelem. Egy apró gyógyulás. Egy halk igen a rengeteg talán között.
Most mégis csendesebb vagyok. Olyan nap ez, amikor inkább befelé nézek. Nem akarok elemezni, sem megérteni. Csak lenni. Egyszerűen, minden elvárás nélkül.
#félhangosan
Te is éreztél már így? Ismerős ez a fajta testi-lelki fáradtság, és a csendes küzdelem napja? Írd meg nekem, kíváncsi vagyok a te történetedre is.
"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek"
Hazafelé az autóban egy nagyon kellemes zenét hallgattam az idő múlásáról. Olyan igazi flow érzés volt. Csend volt bennem, igazi jóleső csend. És azon közben azon gondolkoztam, hogy alig várom, hazaérjek és írjak.
