Vannak félelmek, amiken ma már megmosolygok. És vannak, amelyekkel még mindig küzdök.

Szombat van. Ma a férjem főzött. És tudjátok, milyen jó volt? Egyszerűen csak leülni az asztalhoz, és megenni az ebédet úgy, hogy előtte nem én töltöttem az egész délelőttömet a konyhában.

Többször is elmondtam neki, hogy nagyon hálás vagyok érte!

Nekünk nem itt élnek a családtagjaink. Soha nem volt olyan, hogy hétvégén csak úgy átugrunk a mamához, vagy a gyerekeket egy-két órára valakire rábízzuk. Ha kettesben szerettünk volna elmenni valahova, azt hetekkel, néha hónapokkal előre meg kellett szervezni.

Most pedig 11 és 14 évesek a fiaink. Nagyfiúk. Kamaszok.

Olyan furcsa, hogy egyszer csak el tudunk menni kettesben boltba. Vagy bárhova. Csak úgy, mindenféle szervezés nélkül. Régen mennyire vágytunk néha egy kis szabadságra. Most pedig, hogy lassan megkapjuk, még szokni kell.

Na de vissza a mai délelőtthöz.

Miközben a férjem főzött, én porszívóztam, takarítottam, és közben megint csak járt az agyam.

Azon gondolkodtam, hogy mostanában egyre ritkábban írok. És hogy honnan is indult ez az egész?

Milyen mélyről. Milyen rossz lelkiállapotból.

Közel két éve kezdődött valami az életemben, ami azóta mennyi mindent megváltoztatott. Nem egyik napról a másikra. Voltak időszakok, amikor azt hittem, soha nem leszek már a régi.

És talán nem is leszek. Vagy lehet, hogy már nem is akarok.

Mert közben rengeteget tanultam magamról. Arról, hogyan működöm. Hogy miért félek bizonyos dolgoktól. Hogy miért akarok mindent kontrollálni. És hogy miért olyan nehéz elfogadnom azt, amin nem tudok változtatni.

És arról is, hogy mennyire nehéz megtanulni jól lenni.

Több mint húsz éve élek együtt pajzsmirigybetegséggel. Volt Basedow-kórom, ami jelenleg nyugalmi állapotban van, és Hashimotóval is együtt élek.

Az elmúlt közel két évben komoly életmódváltásba kezdtem. Glutén- és tejmentesen étkezem, figyelek a táplálkozásomra, rengeteg zöldséget és gyümölcsöt eszem. És közben itt van ez a premenopauzának nevezett újabb életszakasz is, amit próbálok megismerni és elfogadni.

Ami kezdetben hatalmas teher volt, mára az életem természetes részévé vált.

Emlékszem, amikor még elképzelni sem tudtam, hogyan fogok glutén nélkül élni. Amikor egy egyszerű bevásárlás is szorongást okozott. Ma pedig már étterembe is megyek.

És ez nekem sokkal több, mint egy étrend. Ez egy olyan félelem, amin sikerült túljutnom.

Persze az élet azért gondoskodik róla, hogy ne legyen minden ilyen egyszerű.

Írtam már a Velencei-tó körbetekeréséről, ahol megsérült a vállam. Voltam gyógytornásznál, belefutottam egy egészen elképesztő masszőrbe is, A repülő nem szállt fel de a vállam még mindig nincs rendben, és emiatt pont azok a dolgok szorultak háttérbe, amelyek annyit segítettek nekem.

A pilates. A biciklizés. A mozgás.

Annyira hiányoznak!

A férjem jár edzőterembe, és egy ideje én is elkezdtem vele járni. Gondoltam, ha már a megszokott mozgásformáim nem mennek, keresek valami mást. Hát néhány napja sikerült egy kicsit túltolnom az edzést és most az alhasam fájdult meg.

Komolyan mondom, néha már nevetnem kell magamon. Mintha az élet folyamatosan azt próbálná megmutatni, hogy lassítsak. Én pedig még mindig nehezen értem meg, hogy a testem már nem húszéves, és két császármetszés után sem lesz olyan, mint régen. A fájdalom miatt végül orvoshoz mentem. Felmerült a húgyúti fertőzés lehetősége, és antibiotikumot kaptam.

Na és itt jött elő megint valami, amiről azt hittem, már sokkal jobban kezelem.

A félelem.

Tegnap este kellett volna bevennem a gyógyszert. De egyszerűen pánikba estem. Mi lesz, ha erre is allergiás vagyok? Mi lesz, ha rosszul leszek? Mi lesz, ha történik valami? Az elmúlt évek egészségügyi történetei sokkal mélyebb nyomot hagytak bennem, mint gondoltam. Amikor a gluténnel és a tejjel kapcsolatos panaszaim okát kerestük, rengeteg vizsgálaton és kezelésen mentem keresztül.

És valahol útközben elvesztettem a bizalmamat.

Nemcsak az orvosokban vagy a gyógyszerekben, hanem néha a saját testemben is.

Tegnap este végül nem vettem be az antibiotikumot. Inkább teáztam. Rengeteget. Én nem kávézom, így a tea számomra igazi kis rituálé. Most persze abban is reménykedtem, hogy a folyadék segít. Ma sokkal jobban érzem magam. A fájdalom nagy része elmúlt. A gyógyszerrel kapcsolatban még egyeztetnem kell az orvossal.

De most nem is igazán a gyógyszerről szeretnék írni, hanem arról a félelemről, amit tegnap éjszaka átéltem. Amikor az eszeddel tudod, hogy talán nincs akkora baj, de a gondolataid mégis újra és újra ugyanoda vezetnek és egyszerűen nem tudod kikapcsolni őket.

Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon mikor múlik el teljesen ez az egész.

Aztán eszembe jut, hogy két évvel ezelőtt is voltak olyan helyzetek, amelyekről azt hittem, soha nem fogok tudni megbirkózni velük, ma pedig már nem is értem, miért féltem tőlük annyira. És ez valahol reményt ad.

Furcsa dolog az emberi agy. Néha akkor is veszélyt keres, amikor nincs előttünk valódi veszély.

Sokat gondolkodom azon is, mennyire meghatároz bennünket a gyerekkorunk. Az, amit átéltünk, amit megtanultunk a biztonságról, a félelemről, a megfelelésről. Én is hordozok magammal olyan dolgokat, amelyekről ma már tudom, hogy hatással lehetnek arra, hogyan reagálok bizonyos helyzetekre. És milyen nehéz ezeket a régi beidegződéseket megváltoztatni.

Talán ezért is kezdtem el írni.

Mert nekem az írás kapaszkodó.

Nem azért írok, mert bármire is tudom a választ. Éppen ellenkezőleg. Azért írok, mert én is keresem. Amikor leírom, ami bennem van, utána mintha egy kicsit rend lenne a fejemben. A gondolatok, amelyek addig összevissza kavarogtak, egyszer csak mondatokká válnak. És már nem tűnnek annyira félelmetesnek.

Ha te is most vagy benne egy nehéz időszakban, nem fogom azt mondani, hogy minden fejben dől el. Vagy hogy csak gondolkodj pozitívan, és minden rendben lesz, mert tudom, milyen az, amikor szeretnél, de egyszerűen nem megy. Viszont azt már a saját életemből tudom, hogy amit ma lehetetlennek érzel, az nem biztos, hogy egy év múlva is az lesz.

És ha most nagyon sok minden van benned, próbáld meg leírni.

Nem kell blogot indítanod. Nem kell senkinek megmutatnod. Csak írj. Mert néha leírni sokkal könnyebb, mint kimondani. Vagy könnyebb tudatosítani az agyunknak.

Keress olyan dolgokat is, amelyek örömet adnak. Mozogj, ha a tested engedi. Rajzolj. Fess. Alkoss valamit.

Én például negyven felett fedeztem fel újra, mennyire szeretek rajzolni. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer órákon keresztül ülök egy papír fölött, és közben boldog vagyok.

Mert az alkotásban van valami különleges. Nem kell megfelelni. Nem kell tökéletesnek lenni. Csak csinálod. És egy időre talán elcsendesedik az a rengeteg gondolat.

Két évvel ezelőtt azért kezdtem el írni, mert annyira rosszul voltam lelkileg, hogy valahogy ki kellett adnom magamból. Ma pedig már azért is írok, mert szeretném megmutatni, mennyi minden változhat.

Hogy lehet félni, és közben mégis haladni.

És attól, hogy néha újra előjön a szorongás, még nem veszett kárba mindaz, amit addig megtanultunk.

Talán ezt kellene nekem is gyakrabban magamnak eszembe juttatnom. Hogy nem kell mindig erősnek lennem. Nem kell mindent kontrollálnom. És nem kell minden nap bebizonyítanom magamnak, hogy már jól vagyok.

Ma szombat van. A férjem főzött. Én takarítottam, gondolkodtam, aztán leültem írni. És most valahogy megint könnyebb lett egy kicsit. Nem történt semmi különleges. Csak egy egészen hétköznapi nap volt.

De talán éppen ezekből a napokból áll össze az a változás, amit annyira keresünk.

Mert talán nem az a cél, hogy soha többé ne féljünk. Hanem hogy a félelmeink mellett is merjünk élni!

Ha ez most megszólított, itt találsz még hasonló írásokat. → Blog

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."