Amikor a változás nemcsak álom, hanem félelem is

Szorongok...
Nem hangosan, nem látványosan, inkább csak belül csendben és alattomosan.

Most változás van az életemben. Olyan változás, ami rengeteg energiát vesz el. Nem fizikailag, hanem mentálisan. Folyamatos gondolkodás, tervezés, számolás, mérlegelés. Éjjelente ébredések és az agyam nem tud kikapcsolni. Újra és újra ugyanazokon a körökön megy végig.

De közben ott van bennem az az érzés, hogy ha sikerül, egy álmom válik valóra.
És sikerülni fog. Érzem!
De az odáig vezető út most nagyon nehéz.

Amikor erősebb a szorongásom, mindig ugyanoda fut vissza minden, az ételekhez, a testemhez a félelemhez, hogy mi van, ha megint elölről kezdődik minden. 

Mi van ha újabb ételintolerancia jön elő? Mi van, ha újra fájni fog? Mi van, ha újra visszaesem oda, ahonnan olyan nehezen jöttem ki?

Ilyenkor tudatosan próbálom lecsendesíteni az agyam. Megutnam a puzzle-t és most számfestőzöm. Néha estétől hajnalig. Kislámpa mellett, csendben. Ilyenkor már nem gondolkodom, csak keresem a számhoz tartozó színt. Figyelek, hogy ne menjek ki a vonalból, hogy szép legyen, hogy ott legyek abban az egyetlen pillanatban és ne gondolkozzak mindenen.

Az egyik képpel a napokban végeztem amit közel három hónapig festettem. A mostanit már majdnem félig megfestettem, mert megtanultam, hogy ha túl sokat kattog az agyam, akkor meg kell állítani. Nem gondolkodással, hanem fókuszálással. Meg kell találni azt a tevékenységet ami kikapcsol, ami megállít.

Várom a tavaszt.
Várom, hogy újra biciklire ülhessek.
Hogy süssön a nap.. Hogy töltsön... Hogy magamba szívjam a D-vitamint, az életet, hogy lássam a fákat újra a zöld színeiben. 

Próbáltam télen is biciklizni, síruhába öltözve, este, csak mentem, de a hideg miatt nem volt jó, így elfogadtam, hogy nem kell mindenáron. Csak akkor, amikor érzem.

A férjem közben fut. Céljai vannak. Álmai. Néha azért elkísérem, főleg mert büszke vagyok a kitartására. Legutóbb amikor a járdán kanyarodtam beleestem egy bokorba, mert jeges volt a járda. Nem ütöttem meg magam, csak ott feküdtem pár pillanatig, és próbáltam a hatalmas bokorból kimászni. Ő ebből semmit nem vett észre, mert csak futott, mert őt ez kapcsolja ki.
Nevettem magamon, de ott döntöttem el igazán hogy nem kell mindenáron.

Közben itthon mindenki feszült. A nagyobbik központi felvételit írt.

Ez egy olyan megmérettetés, amiről senki nem beszél eleget. Nem csak egy dolgozat. Ez elvárás. Teher. Nyomás. Jövőkép egyetlen napba sűrítve.

Becsületesen készült, rengeteget gyakorolt. Jó jegyei vannak, de az írásbelit nagyon nehéznek érezte.
És most várunk.

Csendben.
Reménykedve.

Olvasom a csoportokat, és látom, hogy nem egyedül érezzük így. Van, akit feldob a vizsgahelyzet és van, aki leblokkol. Mi az utóbbihoz tartozunk.

És közben azon gondolkodom, hogy miért nem elég az, amit évek alatt letesznek az asztalra?
Miért kell ekkora terhet rakni ilyen fiatal vállakra?

De most csak várunk.
És bízunk.

Közben még most is hálás vagyok…
Hálás vagyok, hogy lehetőséget kaptam változtatni és a terveimért, még ha most félelmetesek is.
Hálás vagyok minden visszajelzésért, minden olvasásért, mert nekem ez egy visszacsatolás, nem vagyok egyedül ezekkel az érzésekkel.
Hálás vagyok ezért az írásért, mert itt kimondhatom, amit máshol nem…

És bár most szorongok, tudom, hogy haladok.
Lassan.
Félhangosan, de előre.

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."