Néha az is haladás, hogy újra próbálkozunk. — félhangosan

Tudom, mindig így kezdem, hogy "régen írtam". De tényleg régen írtam, saját magam előtt szégyenlem magam ezmiatt, pedig igazából csak csendben voltam egy kicsit.

Időnként feljöttem azért az oldalra és láttam, hogy mennyien olvassátok ezeket az írásokat. És ilyenkor rájövök, hogy nem vagyok egyedül sem az intoleranciával, sem a szorongással, sem azokkal a napokkal, amikor az ember egyszerűen nem találja magát a saját életében.

Most megint van bennem egy nehezebb időszak. A vállalkozásomban egy kis elakadás lett, és érdekes az élet, mert nálam a szorongás szinte mindig ugyanott jelenik meg, az étkezés körül.

Megint figyelem a testem.
Megint nehezebben megy minden.
És közben itt van bennem az a furcsa, nyomasztó érzés is, hogy szeretnék már valami "hasznosat" csinálni. Bevallom nagyon haszontalannak érzem magam...

A home office világát még mindig nem tudtam megszeretni. Túl csendes nekem. Túl egyedül vagyok benne. Mindig társasági ember voltam, és hiába szeretem néha az elvonulást, ez a fajta magány hosszú távon nagyon nehéz tud lenni. 

Ma főztem egy töltött káposztát. Olyan igazán szeretettel főzöttet. Tudjátok, amikor az ember már előre örül, hogy majd a család eszi, és jó lesz együtt leülni. És ugye mivel glutén és tejmentes így nem kell külön főzni sem.

Aztán annyira balfék voltam,hogy egyetlen mozdulattal lerántottam az egészet a tűzhelyről.
Ott landolt a földön minden...

És lehet, hogy kívülről ez csak egy ebéd vagy csak egy vacsora, de nekem abban a pillanatban valahogy minden benne volt. A fáradtság. A megfelelés. A szorongás. Az, hogy mostanában semmi nem akar igazán sikerülni.

Kicsit ott akkor megint összetörtem.

De azt hiszem, az élet valahogy mindig erről szól. Elesünk. Elfáradunk. Néha sírunk is a konyha közepén egy fazék töltött káposzta fölött. Aztán valahogy mégis felállunk újra. Mert mindig felállunk!

Mindeközben pedig újra rá kellett jönnöm valamire a testemmel kapcsolatban is.

A tej allergiaként nem jött ki nálam pozitívnak, intoleranciában viszont igen. És annyi idő után megpróbáltam visszavezetni legalább a laktózmentes sajtot.

Az elején nem is volt baj.
Aztán jöttek a gluténmentes, sajtos pizzák. Azok a "na jó, ezt most megéri" esték. Pizzák igazi sajttal olyan igazi nyúlos sajttal. De újra megjelentek a tünetek. A furcsa diszkomfort érzés. A nehezebb emésztés. És érdekes módon megint elkezdtek fájni az izmaim is, főleg a lábamban.

Sokáig nehéz volt felismerni ezt az egészet, de most már azt érzem, ismerem annyira a testem, hogy ne akarjam újra megmagyarázni azt, amit érzek. Tejet, túrót, joghurtot valahogy mindig ösztönösen kerültem. De most már értem, miért. Mert nem tolerálja a szervezetem.

És tudjátok mit?
Most ettől nem török össze.

Mert azt hiszem, végre kezdem elfogadni, hogy nem minden visszalépés kudarc. Van, ami egyszerűen csak egy újabb felismerés önmagunkról.

Szóval most újra próbálom összerakni magam kicsit. pilates, allergének elhagyása, rajzolás, és megint az írás. Mert nekem az írás mindig kapaszkodó volt. Olyan, mintha kiírnám magamból azt, ami túl nehéz odabent. És amikor leírom, valahogy könnyebb lesz egy kicsit léteznem.

És most hálás vagyok azért, hogy megint itt vagyok. Hogy írok.

Ha ez most megszólított, itt találsz még hasonló írásokat. → Blog

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."