Apró reggelek, amik egyben tartanak

A hétvégén megint valami furcsa, csendes elégedettség volt bennem.

Ott álltam a konyhában és annyi mindent főztem. Nem kapkodva, nem idegesen, hanem csak úgy nyugodtan. Készült minden, ami egy kicsit otthonos, egy kicsit "gyerekkor ízű" és a fiúknak is kedvez: pizza, gofri, az a bizonyos nagymama-féle almás sütemény Nagymama féle almás, gulyásleves, paprikás krumpli… és ma már csak egy kis mákos tészta lesz a leves mellé, mert úgy kívánom a mákot.

És közben arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen van élet ezen az egészen túl. Mert ezek mind gluténmentesek voltak és a gyerekek pizzáját leszámítva tejmentesek is.

És mégis… teljesen "normális" ételek. Teljesen "normális" hétvége.

Emlékszem, amikor ez az egész elkezdődött, mennyire elveszettnek éreztem magam. Mit lehet  enni? Mi marad? Mi az, ami még "normális"?

Most meg ott tartok, hogy gyakorlatilag bármit meg lehet csinálni. Csak máshogy, más alapanyagokból.

A pizzámat például már rég nem mérem, csak érzésre készül.
Egy kis gluténmentes liszt, víz, só, élesztő.
A tetején paradicsomos alap, jó minőségű adalékanyag mentes sonka, és paradicsomkarikák.

És kész.

A sajtot pedig már rég elengedtem, de ez az a pont, ami néha hiányzik, az a kis esti "csak levágok egy darabot" érzés... vagy egy igazi rántott sajt...

A tejmentes sajtok… hát... Nem tudnak versenyezni az igazival, de talán nem is kell, vannak dolgok, amiket nem pótolunk, hanem egyszerűen elengedünk és érdekes módon, idővel már nem is hiányoznak úgy.

Ami viszont tényleg hiányzik, az az a spontán szabadság, hogy csak beszaladsz egy pékségbe, és veszel valamit. Az a "gyorsan bekapok valamit" könnyedség.

De ha őszinte akarok lenni, akkor ezen kívül szinte mindent meg lehet oldani.

Rántott hús?
Igen.
Sütemények?
Igen.
Gyakorlatilag bármit.

Csak egy kicsit tudatosabban.

Sokszor kérdezik, hogy "de miért csinálod ezt, ha a glutén nem is lett kimutatva?" És ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a papír és a valóság nem mindig ugyanaz. Nálam a glutén negatív lett. De a búza, rozs, árpa viszont magasan allergizál.

És ott van a Hashimoto is ami már húsz éve velem van.

De semmi — tényleg semmi — nem hozott akkora változást, mint az, hogy elhagytam a glutént és a tejtermékeket.

Lehet, hogy valaki szerint ez hülyeség. Lehet, hogy másnál nem működik. De én már megtanultam egy dolgot, hogy figyelni kell a testemre. És ha valami jó neki, akkor nem fogom megkérdőjelezni csak azért, mert más mást mond.

A szorongás viszont… nem egy nagy, hangos dolog nálam.

Inkább csendes, ott van a háttérben, mint egy halk zúgás, amit csak akkor veszek észre igazán, amikor elcsendesedik minden körülöttem.

Van, hogy reggel már velem ébred. Nem történik semmi különös, mégis érzem…
egy enyhe feszültség a mellkasomban, egy gondolat a fejemben, amit nem is tudok pontosan megfogni.

Régen ilyenkor megijedtem, hogy "megint kezdődik". Most már inkább csak… észreveszem. És próbálok nem harcolni vele. Nem mindig sikerül. Van, amikor még mindig beszippant...

De egyre többször tudok megállni egy pillanatra és megnyugtatni magam. Elterelni a gondolataimat, pozitívra gondolni. Napirendet kialakítani...

Reggel felkelek.
Elkészítem a gyerekeknek a reggelit.
Elindulnak iskolába.

És utána… jövök én.

Egy kis torna, ami valahogy mindig visszahoz a testembe, mintha emlékeztetne arra, hogy itt vagyok. Jól vagyok. Élek.

Aztán egy rendes, tápláló reggeli.

Mert nekem a reggeli… az a napom alapja.

Ha kimarad, vagy csak bekapok valamit, valahogy az egész napom kibillen.

Mostanában minden reggel ugyanaz két vékony szelet gluténmentes kenyér a kontakt grillben,

• fél avokádó, napraforgómag, lenmagolaj, pár csepp citrom
• jégsaláta,
• fehér retek,
• paradicsom,
• jó minőségű sonka

Egy pohár mézes tea, minden reggel, mert én egyáltalán nem kávézom. Néha teszek a szendvicsembe grillezett körtét. És annyira egyszerű… de annyira jó.

A múltkor az egyik gyerekem hétvégén azt mondta: "Anya, ez olyan guszta… én is kérek." Megcsináltam neki is. És délig nem volt éhes, aztán azt mondta, hogy  "Ez fura… nem vagyok még éhes." És akkor ott, abban a pillanatban megint megerősítést kaptam, hogy talán tényleg nem az számít, mennyit eszünk, hanem hogy mit. Hogy az étel tényleg tud táplálni...

Közben én is tanulom magam. - ez itt olyan értelmetlen

Még mindig szorongok. Még mindig vannak nehéz napok. De már nem ott vagyok, ahol egy éve.

Most már van eszközöm. Van napirendem. Van kapaszkodóm.

Festek.
Mozgok.
Biciklizek.
Figyelek a testem jelzéseire.

És tudom, hogy  egyszer majd tényleg jól leszek újra.

De most…
most már annak is tudok örülni, hogy mennyivel jobb, mint egy évvel ezelőtt volt. És ezért hálás vagyok.

Ha ez most megszólított, itt találsz még hasonló írásokat. → Blog

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."