Ez az év nem úgy tanított, hogy leültetett és elmagyarázta.
Ez az év belém markolt. Megállított... És néha a földre tett. És közben olyan dolgokat adott, amiket nem szeretnék többé elveszíteni.
A következő évbe nem terveket viszek.
Nem listákat.
Nem új elvárásokat magammal szemben.
Tudást viszek.
Azt a tudást, hogy a testem nem az ellenségem, hogy amikor jelez, akkor nem büntet, hanem véd. Hogy nem az a gyengeség, ha megállok, hanem az, ha nem veszem észre, hogy már rég meg kellett volna.
Viszem magammal azt, hogy nem kell mindent egyszerre megoldani. Hogy a gyógyulás nem egy sprint, hanem egy lassú séta. És hogy vannak napok, amikor a "ma ennyi elég" a legnagyobb siker.
Viszem azt is, hogy nem kell mindenkinek megértenie engem. Hogy nem tartozom magyarázattal minden döntésemért. Hogy az, ami nekem biztonság, az nem túlzás, hanem önvédelem.
Viszem magammal az írást, ami rengeteget adott nekem. Társ volt a legnagyobb félelmemben, és társ volt az életemben.
Viszem magammal azt a csendes teret, ahol nem kell erősnek lennem. Ahol nem kell összeszedettnek látszanom. Ahol elég egyszerűen csak őszintének lennem.
Viszem magammal a mozgást.
És életemben először nem teljesítményként, hanem kapcsolódásként a testemhez.
A pilatest, a jógát, a biciklit, mint emlékeztetőt arra, hogy itt vagyok, élek és lélegzem.
Viszem magammal azt is, hogy nem minden fájdalmat kell megérteni ahhoz, hogy elengedjem. Van, amit csak le lehet tenni. Csendben... Szavak és magyarázat nélkül.
És talán a legfontosabb:
viszem magammal azt a nőt, aki lettem.
Már nem azt, aki mindent kibír, hanem azt, aki már nem akar mindent kibírni.
#félhangosan
"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."
Nem írtam mostanában, pedig látom, hogy van rá igény, és ez nagyon jó érzés. Ha már azzal, hogy kiírom magamból a gondolataimat, egy picit tudok segíteni másnak is – azon túl, hogy közben a saját lelkemet gyógyítom –, akkor már megérte. Ha akár csak egyetlen ember is érzi ebből azt, hogy nincs egyedül, hogy mindig van kiút, akkor már adtam...
