Jövőre nem többet akarok. Nem akarok jobbat. És nem tökéletesebbet sem.
Engedékenyebb szeretnék lenni. Magammal!
Megengedem magamnak, hogy ne legyek mindig erős.
Megengedem magamnak, hogy ne kelljen minden helyzetben helytállnom.
Megengedem magamnak, hogy legyenek napok, amikor egyszerűen csak "elvagyok".
Megengedem magamnak, hogy ne magyarázzak.
Hogy ne indokoljam meg, mit miért csinálok. Hogy miért nem eszem meg valamit, és hogy miért "diétázok".
Megengedem magamnak a lassúságot.
A reggeleket, amikor nem sietek és az estéket, amikor nem "hasznosan" pihenek, hanem csak csendben.
Megengedem magamnak az örömöt bűntudat nélkül.
Egy finom ételt, egy jó mozdulatot, egy nevetést, ami egyszerűen csak jólesik.
Megengedem magamnak, hogy ne mindenki értsen.
Hogy ne mindenkinek legyek kényelmes.
Hogy ne akarjak mindenkinek megfelelni.
Megengedem magamnak, hogy tanuljak még.
A testemről. A határaimról. Arról, hogyan maradhatok önmagam anélkül, hogy folyton magyaráznom kellene.
Megengedem magamnak, hogy néha visszalépjek. Hogy újragondoljak. Hogy változtassak...
És talán a legfontosabb:
megengedem magamnak, hogy jól legyek anélkül, hogy előtte szenvednem kellene.
Nem bizonyítani akarok jövőre.
Hanem élni.
#félhangosan
"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."
Nem írtam mostanában, pedig látom, hogy van rá igény, és ez nagyon jó érzés. Ha már azzal, hogy kiírom magamból a gondolataimat, egy picit tudok segíteni másnak is – azon túl, hogy közben a saját lelkemet gyógyítom –, akkor már megérte. Ha akár csak egyetlen ember is érzi ebből azt, hogy nincs egyedül, hogy mindig van kiút, akkor már adtam...
