Ma meggyújtok egy finom illatgyertyát és leülök kicsit megállni, kicsit visszanézni az évet. Nem az eseményeket nézem végig, hanem az érzéseket. Azt, ami bennem maradt ebből az évből.
Ott volt a félelem... Sokszor bénító.
Ott volt a bizonytalanság, és az állandó "miért?", amire nem jött válasz.
Ott volt a testem, ami jelezni próbált, én pedig nem értettem a nyelvét...
Ott volt a harag is... A csalódás... És az egyedüllét érzése egy diagnózis után. Az, amikor falakba ütköztem , - emberekben, rendszerekben, szavakban.
És ott volt az elengedés hiánya. Az, hogy kapaszkodtam abba, ami már fájt, csak azért, mert ismerős volt.
Most, ebben a pillanatban, nem viszem tovább mindezt a következő évbe. Vagy legalábbis megpróbálom.
Nem viszem tovább a folyamatos készenlétet!
Nem viszem tovább a megfelelni akarást!
De magammal viszem azt amit ez az év tanított.
A figyelmet, a türelmet és a tapasztalatot.
Azt, hogy a testem nem ellenségem, hanem társam.
Azt, hogy a lelkünknek idő kell.
És azt, hogy nem kell mindig erősnek lenni.
Nem lettem keményebb ettől az évtől. Csak tisztább.
Tisztábban látom, hol vannak a határaim.
Tisztábban érzem, mire van szükségem.
Tisztábban tudom kimondani, hogy "elég".
És ma, szilveszter napján nem kívánok nagy dolgokat. Nem listát, nem célokat és nem ígéreteket.
Csak azt kívánom, hogy a következő évben észrevegyem, ha elfáradok.
Hogy legyen bátorságom megállni.
Hogy ne kelljen mindig megmagyaráznom, miért lassítok.
És hogy legyen türelmem kivárni, amíg a testem és a lelkem egyszerre érkezik meg.
Ez az év megtanított elengedni.
A következő talán megtanít majd élni is!
Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek, aki olvas.
És boldog új kezdetet magamnak is!
#félhangosan
"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."