Apró változások, csendes felismerések, és egy új élet gluténmentesen — félhangosan

Többször írtam már arról, hogy milyen praktikákkal próbáltam enyhíteni a szorongásomat.

Több mint egy éve aktívan pilatesezem, biciklizek esténként pedig, amikor az elmémet próbáltam lecsendesíteni, számfestőztem.

Egy ideig működött. Aztán egyszer csak kevés lett...

Nem kötött már le,  nem csendesített le úgy, mint korábban. És akkor valahogy… nem is tudom hogyan… eszembe jutott, hogy rajzoljak. Ceruzával, majd most az új szerelem szénceruzával.

És elkezdtem.

Nem vagyok profi.
Nem tudok még magamtól rajzolni, csak másolok, de azt… szépen. Az alkotás elkezdte feltölteni a lelkem. Olyan nyugalmat adott, amit rég nem éreztem.

Boldoggá tett!

És közben rájöttem valamire, amit magamról sem tudtam: hogy mennyire szeretek alkotni.

Talán húsz… vagy inkább harminc éve nem volt ceruza a kezemben rajzolási céllal. És mégis  valahol mélyen ez bennem volt. Csak kellett hozzá ez az egész út, amin keresztülmentem.

Írtam már a leválásról is. Anyaság
Arról, hogy a gyerekeim már nem igényelnek úgy, mint régen. És hogy közben én… valahol elvesztettem magam. Elfelejtettem, ki vagyok akkor, amikor nem körülöttük forog minden. Amikor nincs játszótér, meccs, edzés, tanulás.

És most…
lassan újra keresem és talán meg is találom magam.

Apránként...

Új dolgokat fedezek fel magamban. Olyan részeimet, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Pedig közben minden változástól félek és ezt is csak nemrég ismertem fel.

De közben ott van egy másik, nagyon hétköznapi, mégis mindent átalakító változás is. Az étkezés, a gluténmentes élet. Az elején csak egy "megoldandó feladatnak" tűnt. Mit ehetek, mit nem mit kell lecserélni. Aztán rájöttem, hogy ez sokkal több. Ez is egyfajta újratanulás. Új ízek. Új alapanyagok. Új rutinok. És egy csomó lemondás. De valahol… egy csomó felfedezés is. A gluténmentes főzés ma már egészen jól megy. Kísérletezek. Próbálkozom. Néha elrontom, néha meglepően jó lesz.

De van egy dolog, amivel még mindig küzdök.

A kenyér.

Keresem azt az igazi ízt, azt az állagot, azt az érzést, amit a "régi" kenyér adott. Nem a mindenféle kevert lisztes, adalékos megoldásokat, hanem valami tisztábbat. Valami egyszerűt. Valami valódit.

És közben ott van ez a rajz…

Azt vettem észre, hogy mindig ugyanazokat rajzolom. Szemeket. Szájat. Nőt.

És azt hiszem, ez nem véletlen.

A szem talán azt jelenti, hogy végre látni kezdem magam. Nem csak azt, hogy mit eszem, hogyan élek, mit kell betartanom… hanem azt is, hogy ki vagyok közben.

A száj talán azok a kimondatlan mondatok. Az, amit sokáig nem mondtam ki , sem másoknak, sem magamnak. Az, amikor csak csendben alkalmazkodsz.

A nő talán ez az egész. Az, aki voltam, az, aki lettem és az, aki még csak most formálódik.

Most valahol itt tartok, nem kész, nem kiforrott, csak… úton

Most már nem sietek, nem keresem görcsösen a válaszokat, csak figyelek magamra, arra, ami alakul bennem.

és most már hálás vagyok minden változásért ami végül visszahozott magamhoz, még akkor is ha az igen nehéz utat egyedül kellett végig járnom.

Ha ez most megszólított, itt találsz még hasonló írásokat. → Blog

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."