Apró változások, csendes felismerések, és egy új élet gluténmentesen — félhangosan

Többször írtam már arról, hogy milyen praktikákkal próbáltam enyhíteni a szorongásomat.

Több mint egy éve aktívan pilatesezem, biciklizek esténként pedig, amikor az elmémet próbáltam lecsendesíteni, számfestőztem. Egy ideig működött. Aztán egyszer csak kevés lett...

Nem kötött már le,  nem kapcsolt ki úgy, mint korábban. És egyszercsak valahogy elkezdtem rajzolni.  Ceruzával, majd most az új szerelem szénceruzával.

Nem vagyok profi. Nem tudok még magamtól rajzolni, csak másolok, de azt… szépen. Az alkotás elkezdte feltölteni a lelkem. Olyan nyugalmat adott, amit már rég nem éreztem.

Boldoggá tett!

És közben rájöttem valamire, amit  igazából magamról sem tudtam. Hogy én mennyire szeretek alkotni!

Talán harminc éve nem rajzoltam úgy igazán. Furcsa érzés volt felismerni, hogy ez végig ott volt bennem valahol, csak annyira háttérbe került az életben minden más mögött, hogy teljesen elfelejtettem.

Anyaság.
Munka.
Rohanás.
Megfelelés.

És közben valahogy én is elvesztem.

Már írtam korábban arról az érzésről, amikor a gyerekek lassan leválnak. Már nincs annyi "anya,", nincs állandó sürgés-forgás körülöttük. És bár természetes része az életnek, mégis van benne valami fájdalom.

Mert egyszer csak ott maradsz magaddal. És rájössz, hogy már nem is nagyon tudod, ki vagy a szerepeiden kívül. Most valahol ezt tanulom újra. Magamat. Lassan. Apránként.

És közben ott van a gluténmentes élet is, ami eleinte csak egy szükséges változtatásnak tűnt egy újabb szabályrendszernek.

Mit ehetek. Mit nem ehetek. Mit mivel lehet helyettesíteni. Aztán valahogy ez is több lett ennél. Mert nemcsak az étrendem változott meg, hanem én is közben. Új alapanyagokat ismertem meg. Új ízeket. Új rutinokat. És persze rengeteg lemondást is. De közben elkezdtem jobban figyelni magamra.

A gluténmentes főzés ma már egészen jól megy.

Kísérletezek. Próbálkozom. Van, amit elrontok. Van, ami meglepően jó lesz. De a kenyér… A kenyérrel még mindig harcban állok. Keresem azt az igazi érzést. 

És közben rajzolok. És érdekes módon mindig ugyanazok a dolgok jelennek meg a papíron.

Szemek. Szájak. Nők. Sokat gondolkodtam rajta, miért.

Talán a szemek azért jönnek újra és újra, mert végre próbálom meglátni magam. Nem csak azt, hogy miből mit ehetek, vagy hogyan kell "jól működni", hanem azt is, hogy ki vagyok valójában a sok réteg alatt.

A száj talán azok a kimondatlan dolgok, amiket túl sokáig nyeltem le csendben.

A nő pedig… talán az egész történet.

Az, aki voltam. Az, aki lettem. És az, aki még mindig alakul.

És talán most először nem akarok mindent azonnal megérteni. Nem keresem görcsösen a válaszokat. Csak figyelek. Magamra. A testemre. Arra, ami lassan formálódik bennem.

És most már hálás vagyok minden változásért, ami végül visszavezetett önmagamhoz. Még akkor is, ha ezt az utat sokszor nagyon egyedül kellett végigjárnom.

Ha ez most megszólított, itt találsz még hasonló írásokat. → Blog

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."