A felismerés, amihez egy év stressz kellett

Ma kint ültem az erkélyen a napon.
Előttem volt egy tányér tojásleves, egy teljesen egyszerű ebéd.

És mégis ott, abban a pillanatban felismertem azt, hogy talán mégsem bolondultam meg. Hogy talán az egész, amin az elmúlt időszakban keresztülmentem, nem valami megmagyarázhatatlan dolog volt, hanem egyszerűen egy év stressz következménye. 

Ültem, és azon gondolkodtam, hogy vajon ehetem-e nyugodtan ezt a tojáslevest.

A tojást...

Az egyik legegészségesebb táplálékot.

És közben azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen hálásnak kellene lennem azért, hogy legalább erre nem vagyok érzékeny.

Ebben a felfordult világban, amikor egyre nehezebb úgy étkezni, hogy az ember ne ütközzön bele újabb és újabb ételérzékenységekbe.

És akkor értettem meg valamit.

Hogy nem az étel volt a történet főszereplője.

Hanem a stressz.

Annyi minden történt az életemben azóta, hogy nehéz lenne egyetlen írásba belesűríteni.

A legutóbbi bejegyzésem óta elindult a saját vállalkozásom. Vannak benne jó napok, és vannak bizonytalan időszakok is.  Volt vagy volt azonban valami az életemben, ami a tavalyi év legnagyobb stresszforrása volt. Egy kötelezettség, ami napról napra egyre több energiát vett el.

És most végre megszabadultam tőle!

Még kimondani is furcsa.

De végre vége!

És amikor ma ott ültem az erkélyen, a napon, a tojáslevessel előttem azon gondolkoztam, hogy mennyi minden történt bennem az elmúlt egy évben. Érzem, hogy mentálisan helyre kell tennem magam. Helyre kell tenni magamban az elmúlt egy évet. Azt az időszakot, amikor szinte minden nap szembe mentem a saját értékrendemmel. És talán a legnehezebb most az, hogy megértsem, mit tett velem ez az egész.

Furcsa dolog ez a stressz...

A tartós stressz pedig még furcsább dolgokra képes. Olyanokra, amikről korábban azt gondoltam, velem biztosan nem történhetnek meg.

Például arra, hogy az ember elkezd félni.

Gyógyszerektől...
Ételektől...
A saját testétől...

És nem azért, mert valóban baj lenne velük, hanem mert a folyamatos bizonytalanság lassan elhiteti velünk, hogy már a saját józan eszünkben sem bízhatunk.

Én is átéltem ezt.

Próbáltam logikusan végiggondolni a dolgokat. Próbáltam megnyugtatni magam. És mégis, időről időre visszatért ugyanaz a gondolat, hogy mi van, ha mégis?

Most próbálok visszatalálni a normalitáshoz.

Újra bízni a testemben. Újra bízni abban, hogy nem ellenségem.

És közben lassan kezd összeállni, hogy lehet, hogy nem is az ételintolerancia volt a történet főszereplője.

Lehet, hogy az egész mögött egyszerűen csak túl sok volt a stressz?

Az a fajta stressz, amikor az ember túl sokáig marad olyan helyzetben, ami belül már rég nem fér bele. Talán csak túl sokáig próbáltam megfelelni vagy benne maradni egy olyan helyzetben, ami már rég nem volt nekem való.

És talán az elmúlt év nem arról szólt, hogy mi romlott el, hanem arról, hogy végre meglássam, mi az, ami  nem fér bele az életembe.

Azt is látom és megtanultam, hogy egy munka sem ér ennyit!
Egy fizetés sem ér ennyit!

Mégis sokszor megtesszük...

Elhisszük, hogy megéri...
Hogy majd kibírjuk...
Hogy majd csak egy kicsit kell még alkalmazkodni...

És közben lassan eltávolodunk saját magunktól. Most már tudom, hogy ilyet soha többé nem szeretnék és hoztam egy határozott döntést magamban.

Ezentúl csak olyan emberekkel és olyan cégekkel szeretnék együtt dolgozni, ahol az emberi értékek legalább annyira fontosak, mint a pénz. Az elmúlt napokban voltak megkeresések, ahol éreztem, hogy ez nincs így. És most először tudtam nyugodtan nemet mondani. Talán ez is annak a jele, hogy lassan visszatalálok saját magamhoz. 

És talán ezért is vagyok most hálás. Hálás azért, hogy végre megértettem, mi történt velem az elmúlt időszakban.

Ha ez most megszólított, itt találsz még hasonló írásokat. → Blog

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."