Anyaság, leválás és egy döntés, amit nem lehetett tovább halogatni – félhangosan

Nem egyik napról a másikra történt, inkább lassan, észrevétlenül. Sokáig azt hittem, csak elfáradtam. Aztán megértettem azt, hogy változás történt. És amikor észrevettem, már nem fordítottam el a fejem. Maradtam benne.

Az elmúlt hetekben minden óra, minden perc a tervezés körül forgott. Új irányok, új összeállítások, új gondolatok. Rengeteg nem alvással, rengeteg agyalással, rengeteg stresszel. És el sem tudom mondani, mennyi ideggel járt.
Volt, hogy éjjel feküdtem az ágyban, és a gondolataim hangosabbak voltak mindennél. Volt, hogy nappal is ugyanaz a belső feszültség kísért végig, olyan volt,  mintha nem lett volna szünet.

Korábban sokszor írtam az anyaságról. A leválásról... Az idő múlásáról... Arról, hogy keresem önmagam. Keresem azt, hogy ki vagyok én akkor, amikor nem két kisgyermek anyukája vagyok.
-> Anyaság

Ez a leválási időszak bennem nem felszabadulást hozott, hanem hiányt. Azt az érzést, hogy haszontalan vagyok. Hogy nem én vagyok már a világ közepe nekik. És ezt még nehéz kimondani, de még nehezebb volt megélni. Mintha az a szerep, amiben addig biztosan tudtam létezni, egyszer csak elengedett volna. És én pedig ott maradtam kérdésekkel...

Próbáltam magam lefoglalni. Mindenbe belekezdtem. Kerestem, mi az, ami én vagyok. Mi az, ami jól esik. Mi az, ami tölt. És mit is kezdjek az életemmel akkor, amikor már egy kicsit megengedhetem magamnak, hogy ne csak másokról szóljon.
Még mindig azt mondom, hogy számomra az elmúlt tizennégy év – mióta két fiú anyukája vagyok – ez volt a legnehezebb korszak. Pedig annyiszor hallottam, hogy majd könnyebb lesz. Annyiszor hallottam hogy majd jobb lesz. Lehet, hogy másnak így van. De nekem nem így volt.

Ma már látom, hogy a szorongásom ami főleg az elmúlt egy évben erősödött fel, innen indult. Abból, hogy nem tudtam, ki vagyok, amikor nem csak anya vagyok. Nem vagyok már az az ember, aki az anyaság előtt voltam, de azt sem tudtam, hogy ki lettem közben.

Pedig az élet az elmúlt hónapokban újra és újra lehetőségeket tett elém. Én pedig nem mertem észrevenni őket. Aztán valami történt. Nem tudom pontosan mikor és hogyan, csak azt tudom, hogy észrevettem. És amikor észrevettem, változtattam.

Ez a változás hatalmas. Az egyik legnagyobb az életemben.
Ez az a munka, amire évek óta vágytam. Amit szerettem volna, de nem tudtam megvalósítani,  vagy talán akkor még nem is volt bennem ennyire tisztán. Most viszont igen. Most itt van. És még mindig alig hiszem el.

A tavalyi év nehézségei, az ételintolerancia, a gluténmentesség, az újratanulás főzésben, sütésben  mind türelemre és elfogadásra tanítottak. Akkor nagyon nagy tehernek éltem meg őket. De most értem meg, hogy mindez készített fel arra, ami most történik.
Az a sok rossz, amit nem tudtam elfogadni, nem tudtam feldolgozni, most jóra fordul.

Ebből az ördögi körből meggyógyulni nem lehet. De együtt élni vele igen. És el kell fogadni.  Lesznek napok, amikor visszaesünk. Amikor megint nehéz, de idővel az életünk része lesz, és lassan minden a helyére kerül.

És most igazán hálás vagyok!
Hálás azért, hogy lehetőségem van ide írni.
Hálás azért, hogy ennyien olvassátok.
És hálás azért, mert elfogadtam az újat, és nyitott voltam rá.

És te ha most olvasod és hasonló történik veled, tudd nem vagy egyedül és előbb utóbb minden a helyére kerül!

Ha ez most megszólított, itt találsz még hasonló írásokat. → Blog

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."