Amikor a változás nem enged aludni, de menni még igen.

Korábban már írtam arról, hogy változás van az életemben. Nem gondoltam volna, hogy egy új irány, egy döntés, amit annyira vártam, ennyi idegeskedéssel járhat. Hogy nem felszabadít azonnal, hanem előbb szétszed.

Van, hogy éjfél körül alszom el. A testem elfárad, de az elmém nem enged és egy óra múlva már ébren vagyok. Nem rémálomra kelek, hanem gondolatokra. Végtelen kérdésekre. Mi lesz, ha nem sikerül? Miért ilyen nehéz? Hogy ronthattam el ennyire? Miért nem voltam figyelmesebb? Napok óta így megy. Az alvás darabos, a nappalok feszültek.

Az az igazság, hogy elrontottam, pedig még el sem kezdtem igazán. És ez talán a legnehezebb érzés. Annyi munka, annyi szervezés, annyi belső döntés van már mögötte, hogy logikusan biztonságban kellene éreznem magam. Ehelyett ott van bennem az állandó készenlét. És elbizonytalanodtam, hogy tényleg akarom e, hogy meg tudom e csinálni amit elképzeltem?

És az élet most ismét próbatétel elé állít. Megint türelemre tanít. Megint várnom kell.. Pár napot csak,, de ez a pár nap most végtelennek tűnik. A bizonytalanság mindig hangosabb, mint maga a probléma.

Nagyon sokat vagyok ideges. Sokkal többet, mint szeretném. És rengeteget agyalok. Néha már a testem is jelzi, hogy túl sok a feszültség, a kimerültség, az ismerős belső nyugtalanság, amit a Hashimoto óta túl jól ismerek. Amikor nemcsak a lelkem, hanem a hormonrendszerem is beleszól abba, hogyan élem meg a mindennapokat.

Ez az egész kálvária emlékeztet a tavalyi évre. Akkor az ételintoleranciával és a Hashimoto-val kellett megküzdenem. Az a küzdelem is láthatatlan volt kívülről, mégis kőkeményen befolyásolta a testemet és a lelkemet. Az étkezések, a fáradtság, a hangulatom, az önmagamba vetett hitem is megroppant akkor. Most más a történet, de az érzés ismerős,  amikor a tested és az életed egyszerre kér számon mindent.

És amikor már azt hiszem, hogy elfogyott minden erőm, mindig történik valami apró. Egy telefonhívás. Egy üzenet. Egy hír. Nem megoldások, nem csodák, csak éppen annyi, hogy ne adjam fel. Hogy tovább bírjam egy nappal. Ezekből az apró löketekből épül most az erőm.

És közben, minden idegesség és fáradtság ellenére, érzem, hogy bár minden kezdet nehéz, de sikerülni fog. Nem azért, mert könnyű. Nem azért, mert minden gördülékeny. Hanem azért, mert ez az álmom. 

Sokat gondolkodom azon is, miért viselt meg ennyire a tavalyi év. Miért fájt annyira, hogy a gyerekeknek már nincs rám akkora igényük. Mára már kikristályosodott bennem teljesen, hogy nem csak róluk szólt. Hanem rólam. Arról, hogy hirtelen túl sok lett a csend. Túl sok lett az idő. És nem tudtam, ki vagyok akkor, amikor nem mások szükségletei határozzák meg a napjaimat.

Ott maradtam magammal. A kérdéseimmel. A félelmeimmel. A vágyaimmal. És ez ijesztő volt. Rá kellett jönnöm, ki is vagyok én valójában? Mit akarok csinálni? Mi jó nekem? Mi az, ami nem szerep, nem elvárás, nem alkalmazkodás, hanem belső igazság.

És megtaláltam.

És most, minden nehézség, minden álmatlan éjszaka ellenére tudom, hogy megcsinálom. Akkor is, ha lassan. Akkor is, ha közben elfáradok. Akkor is, ha néha csak túlélni tudok.

Mert most már nem visszafelé megyek, hanem magam felé.

És a mai nap csak azért vagyok hálás, mert harcolok az álmaimért, a vágyaimért és ne adom fel!

Ha ez most megszólított, itt találsz még hasonló írásokat. → Blog

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."