#félhangosan

A hősnő útja – A bathi asszony meséje

2026.08.24

Mire vágynak a nők, és én mire vágyom?


Eddig ezen a blogon sokat írtam a testemről. Az ételallergiákról, a Hashimotóról, arról, milyen az, amikor az ember egyszer csak elkezd figyelni minden apró jelzésre. Írtam a szorongásról, a félelmekről, a női lélekről és arról, hogyan próbáltam újra megtalálni magamat egy olyan időszakban, amikor néha azt sem tudtam pontosan, mit keresek.

Most egy kicsit más következik. Bár lehet, hogy mégsem annyira.

Tavaly vettem egy könyvet. A hősnő útja – Krekó Kata és Vibók Ildi könyve.

Akkor olyan rossz lelkiállapotban voltam, hogy egyszerűen féltem elolvasni. Féltem attól, mit hoz majd fel bennem. Nem akartam újabb felismeréseket, azt éreztem, éppen elég az is, ami már ott van. Így a könyv maradt a polcon.

Most viszont néhány napja valamiért egyfolytában eszembe jutott. Hogy miről szólhat? Mi lehet benne? Végül elővettem, és még csak a bevezető mesét olvastam el, de már az első oldalakon éreztem, hogy nekem ezt most olvasnom kell.

Talán tényleg vannak könyvek, amiket nem akkor olvasunk el, amikor megvesszük őket, hanem amikor készen állunk rájuk.

Az első történet A bathi asszony meséje.

Egy lovagról szól, aki megerőszakol egy fiatal nőt. Szerintem ezt fontos nyersen kimondani, mert nélküle éppen a történet lényege veszne el. A lovag a történet elején elveszi egy nőtől a döntés, a választás jogát a saját teste és a saját sorsa felett, ezért halálra ítélik, de az udvar hölgyeinek kérésére a királynő kapja meg a jogot, hogy döntsön a sorsáról, és ad neki egy esélyt. Egy éve és egy napja van arra, hogy megtalálja a választ egy kérdésre:

Mire vágynak a nők?

A lovag elindul és kérdez, de természetesen mindenkitől mást hall. Gazdagság, figyelem, egészség, szép ruhák, szeretet… ahány nő, annyi válasz.

Végül egy öreg, rút asszony ad neki egy megfejtést:

A nők arra vágynak, hogy a saját sorsuk urai lehessenek.

A királynő számára ez volt a helyes válasz. Az ő meglátása, az ő értékrendje szerint a lovag megfejtette a kérdést, így megkegyelmezett neki.

Az öregasszony azonban egy feltétellel segített. Ha a válasz megmenti a lovag életét, teljesítenie kell egy kívánságát. Azt kívánta, hogy vegye feleségül.

A lovag megtette, de boldogtalan volt, ezért az asszony választást kínált neki.

Lehet fiatal és gyönyörű, de talán hűtlen, vagy maradhat öreg és csúnya, de hűséges.

A lovag végül nem választott helyette, hanem azt mondta:

Tégy úgy, ahogy szeretnél!

Rábízta. Az asszony pedig szép is lett és hűséges is.

Nekem valahol itt ért össze a történet. A férfi, aki a mese elején elvette egy nő választásának jogát, a végén visszaadta azt.

És talán nem véletlen, hogy pont ez akadt meg bennem.

Nemrég az egyik barátommal arról beszélgettünk, hogy nőként hányfélének is kellene lennünk egyszerre. Jó anyának, jó feleségnek, jó nőnek. Sikeresnek, önállónak, de azért érzékenynek. Legyünk csinosak, sportoljunk, figyeljünk arra, mit eszünk, legyen rendben a párkapcsolatunk, a gyerekünk, a munkánk, az otthonunk, és persze közben magunkról se feledkezzünk meg.

Nem kevés.

Sokáig azt gondoltam, hogy ezeket az elvárásokat főleg a férfiak teszik ránk. Ma már egyáltalán nem vagyok ebben biztos. Szerintem a társadalom, mi nők és sokszor saját magunk is legalább ennyit várunk el magunktól.

Látjuk a másikat. Ő többet sportol, jobban néz ki, sikeresebb, türelmesebb anya. Neki hogy van minderre ideje? Miért tudja ő? Én miért nem?

És a sok "milyennek kellene lennem" között néha pont az veszik el, hogy én milyen szeretnék lenni?

Talán ezért maradt meg bennem annyira a lovag válasza is.

Tégy úgy, ahogy szeretnél!

Milyen egyszerű mondat.

Pedig ha belegondolok, az elmúlt években én is valami ilyesmit kerestem. Először leginkább válaszokat. Mitől fáj valamim, mit ehetek, mit nem ehetek, mitől működik jobban a testem, mitől lesz csendesebb a fejem. Közben pedig valahol saját magamat is. Nem is olyan régen még arról írtam, hogy talán most kezdek visszatalálni magamhoz.

Újra megtanulok élni

Most meg azt hiszem, valami tényleg változott.

Év elején vállalkozó lettem.

Nem azért, mert gyerekkorom óta erről álmodtam, vagy mert valami hatalmas karriertervem volt. Egyszerűen eljutottam oda, hogy választhattam.

És ha már lovagokról beszélünk, nekem is van egy.

Az én lovagom sem döntött helyettem.

Nem mondta, hogy maradjak, de azt sem, hogy menjek. Hagyott gondolkodni, keresgélni, néha bizonytalankodni, aztán dönteni.

És én döntöttem.

A vicc az egészben, hogy több szabadságot akartam, többek között azért, hogy ne kelljen reggel nyolctól délután négyig egy irodában ülnöm. Ehhez képest vállalkozó lettem, önként beültem egy másik irodába, és néha már nem délután négykor hagyom abba a munkát, hanem éjfélkor.

Ezt azért nem egészen így képzeltem. De van egy hatalmas különbség. Most én döntöm el, mikor ülök be. És azt is, mikor állok fel.

Én választottam.

Nem tudom, mire vágynak a nők, de azt hiszem, én most arra, hogy továbbra is legyen választásom.

Tavaly még attól is féltem, hogy kinyissam ezt a könyvet, most  viszont hálás vagyok, hogy megtettem.

És még csak az első mesénél tartok.

Olvasom tovább, és jövök a következővel.

Ma ezért vagyok hálás.

Ha ez most megszólított, itt találsz még hasonló írásokat. → Blog

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."

    

Értesül a legújabb írásomról!

Legfrissebb bejegyzések

Legyél te az első, aki értesül az újdonságokról!

Lépj velem kapcsolatba

felhangosan@gmail.com

hamarosan...

Share