Megbocsátani magamnak, ha nem megy – észrevenni azt, amikor mégis sikerül...

Szóval az az igazság, hogy kicsit lelkiismeretfurdalásom van. Megfogadtam, hogy szinte minden nap írok, mégis kimaradtak napok. De talán ez így van rendben. Azt hiszem, akkor írok, amikor,  szólít valami belülről. Nem kötelességből. Nem elvárásból. Hanem mert szükségem van rá.

És igen, ezt is meg kellett tanulnom. Nem kell mindent görcsösen jól csinálni. Írok, amikor jól esik. Írok, amikor a gondolatok túl hangosak a fejemben. És érdekes, hogy ilyenkor mindig másról írok, mint amiről eredetileg szerettem volna. A szavak irányítanak engem, nem  pedig én őket.

Apropó, szavak… Rájöttem, hogy ezt a nák/-nék ragot évek óta rosszul használom. És senki nem szólt érte. Fél éve valaki megjegyezte, azóta pedig tudatosan figyelek rá. Talán így működik minden az életben. Ha valamit észreveszünk, de tényleg észre, nem csak kimondjuk, hanem el is jut a tudatunkig, akkor tudunk változtatni. Így volt ez az étkezéssel is. Évtizedekig azt hittem, jól csinálom, aztán jött ez az ételintolerancia. A laboreredményem feketén-fehéren mutatta, hogy nem, nem jól csinálod. Pedig biztos voltam benne, hogy egészségesen táplálkozom.

És mégsem.

A testünk változik. Mi magunk változunk. Már nem akarok különleges élményeket, állandó újdonságot. Csak élni akarok. Egészségesen és békében. Nyugodtan elaludni, kipihenten ébredni. Tudni, hogy mindenki akit szeretek rendben vannak. Egészségesek.

Ma például hajat festettünk. Néhány hete tanácsolták, hogy ne tegyek pótlást a hajamba. A pajzsmirigy-betegségek és a hajhullás kéz a kézben járnak, az endokrin problémák gyakran okoznak ritkulást, szárazságot, töredezést, hiszen a hormonháztartás kibillenése a hajhagymákat is megviseli. Kezdem elfogadni a "valódi" hajamat. Rájöttem, hogy csak én ragaszkodtam görcsösen valamihez, amiről azt hittem úgy jó. De most, pótlás nélkül is jó. Sőt… talán jobb.

Lehet, hogy vágatok belőle. A hajápolást is teljesen átformáltam. Kezd egészséges lenni. Fényes, és nem fáj alatta a fejbőröm. Nem sok a hajam, de már nem a mennyisége számít, hanem az állapota. És  azt hiszem, ahogy visszanyerem az önbizalmamat, visszanyerem a hajamat is.

És igen, ráébredtem, mennyi vegyszert kentem rá az évek alatt. A reklámok, a közösségi média nyomása… És mégsem javult igazán. A változás most jött el, amikor elengedtem. A görcsöt... Az elvárásokat...

Az utóbbi napok nagyon sűrűek voltak. Ezért is maradt ki az írás. Szombaton családi nap volt a régi szomszédokkal. Évente egyszer jövünk össze, de amikor találkozunk, olyan, mintha tegnap váltunk volna el. Feltöltő nap volt. Azt hiszem mindenkinek. Kicsiknek és nagyoknak egyaránt.  Aztán jött a vasárnap – a születésnapom. 41 éves lettem.

Egy apró meglepetés volt.

Egy vacsora. Egy szép virág. Egy este, ami csak rólam szólt. Talán most először akart igazán nekem adni valamit, ami a lelkemnek jó. És nem kellett több. Ez volt a legszebb ajándék. Őszinte, egyszerű, szívből jövő. Csak nekem. A szeretteimmel...

#félhangosan

Neked is van ilyen pillanatod, amikor végre elengedted az elvárásokat és elkezdtél igazán élni?
Írd meg bátran, szívesen olvasom!

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek"