Év végi visszatekintés... 

Gyógyulás, konyha, család és egy kis önirónia

Nagyon régen írtam. Pedig sokszor megfogadom, hogy írok. Nem azért nem írok, mert nincs miről, inkább azért, mert mostanában elfogy az energiám.
Vagy talán azért, mert a lelkem gyógyulása miatt már nem érzem azt a szükséget, hogy minden nap leüljek és kiírjam magamból a gondolataimat.

Régen az írás kapaszkodó volt.
Most inkább egy csendes háttértárs.
Ott van, de nem követel.

Az írást az ételallergia miatt kezdtem el. Meg persze azért, hogy valahogy helyrehozzam magam lelkileg. És őszintén? Rengeteget segített!
Sokszor volt velem a legnehezebb helyzetekben. Itt írtam ki magamból azt, amit nem tudtam kimondani, amit nem tudtam feldolgozni, elfogadni.
Leírtam, visszaolvastam. Megint leírtam. Megint visszaolvastam.
És egyszer csak… az agyam is megértette azt, amit a lelkem már rég tudott.

Most, így év végén, ott tartok, ahol soha nem gondoltam volna, hogy leszek. A glutén és a tej kivételével gyakorlatilag mindent eszem. Sok húst és rengeteg zöldséget. A datolya, dió és mogyorófélék viszont életfogytiglan tiltottak. De nem bánom.

Az ételintolerancián túl van az autoimmun betegség is. Miattuk a tengeri herkentyűk és a szója sem játszanak. De ez valahogy nem fáj. Soha nem voltak az életem részei, nem ismerem őket, így nem is hiányoznak. Tizenkilenc éves voltam amikor kiderült és megtanították, mit szabad és mit nem. 

Mostanában rengeteg csirkemellet főzök.
Vicces, mert régen azt gondoltam róla, hogy száraz, íztelen, és maximum "muszájból jó". Ehhez képest olyan finom ételeket csinálok belőle, hogy néha magam is meglepődöm. És közben felfedeztem a kisebbik gyerekemet is egy új oldaláról, imádja a csirkemellet. Mondta ő ezt korábban is. Az az igazság, hogy nagyon is sokszor, csak én hallottam, de nem hallottam meg. Most figyelek. És nem ostorozom magam, inkább örülök, hogy most már meghallom amit mond.

A nagyobbik rendszeresen kér vöröslencsét, cukkinit, gombát. Már nem csak felvágott a "hideg kaja", hanem májas, paprikás és sült szalonna is. Azt hiszem, ezt az évet azért kaptam, hogy megtanítsam őket nem egyoldalúan enni. Hogy ne féljenek az ízektől, az alapanyagoktól. Most már "csak" a férjem van hátra ezen az úton.

Amikor ránézek, sokszor olyan, mintha magamat látnám pár évvel ezelőttről. Felpuffadás, fáradtság, hízás, vitaminok halmozása. Pont ezt csináltam én is. Nem erőltetem. Legalábbis remélem...  Csak mondom. Jó sokszor :)
Remélem, egyszer nem csak hallja, hanem meg is hallja.
És ezt nem (csak) azért mondom, mert a súlya átlépte a 100 kilót – bár ezen már tudunk nevetni –, hanem mert ismerem ezt az utat, és tudom, hova vezethet. De egyszer ha ő is elszánja maját, hogy változtasson, én ott leszek vele, ott leszek mellette, ahogyan ő is tette minden alkalommal amikor meghallgatott.

Kecskeméti vagyok, és annyira szívesen mennék helyben egészséges, mentes főzős workshopokra. Csak épp nincsenek...
Néha eljátszom a gondolattal, hogy lehet hogy nekem kellene egyszer megszervezni egyet.
De nincs meg hozzá a kellő tapasztalatom. De ki tudja… lehet, ez lesz a következő fejezet az életemben.

A pilatest folytatom.
Most, hogy bejöttek a hidegek, inkább csak minden másnap tornázom. A többi napon horgolok, számfestőzök, puzzlet rakok ki.
Megtanultam, hogy nem kell mindig "hasznosnak" lenni. És ez nagyon fontos, mert mi anyák nem tudjuk hogy kell csak úgy "lenni...."

Elfogadtam, hogy a gyerekeim leválásban vannak. Ez lelkileg az egyik legnehezebb része volt ennek az évnek.
A szorongás pedig még itt van. Néha hangosabb, néha csak halkan, de jelen van. Dolgozom rajta egy szakemberrel. Nem várok csodát, csak azt, hogy lassan, lépésről lépésre könnyebb legyen.

Most nem érzem azt, hogy minden nap írnom kell. De tudom, hogy amikor újra szükségem lesz rá, itt lesz. Ahogy eddig is. Csendben, türelmesen, ítélkezés nélkül.

Ma például hálás vagyok.
Hálás vagyok a mai pizzáért, amit bűntudat nélkül, jóízűen ettem meg.
Hálás vagyok a citromos nápolyiért, ami egyszerre volt gyerekkori emlék és megérdemelt jutalom. Hálás vagyok azért a pillanatért, amikor az utolsó darabot is a helyére tettem az 500 darabos puzzle-ben, és büszkén nézem, hogy megcsináltam. Egyben van.

És hálás vagyok az év végi szabadságért. Azért, hogy most nem kell sietni. Nem kell megfelelni.
Nem kell erősnek lenni. Elég csak itt lenni. Megérkezni. És megengedni magamnak, hogy jól legyek – akár csak egy estére.

Talán ez is gyógyulás. Talán ez is haladás... És ma, ennyi elég. Talán ez is a gyógyulás egyik jele.

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."

Photo by Ana Tavares on Unsplash