Csalódások után újra hinni magunkban.   És a világban...

A bizalom törékeny dolog. Egyetlen pillanat is elég, hogy darabokra hulljon, és sok idő, mire az ember újra fel meri építeni. De ahogy a test képes regenerálódni, a lélek is képes meggyógyulni. Csak idő, türelem és szeretet kell hozzá.
Legalábbis remélem…

Mostanában gyakran elgondolkodom azon, hogy mikor fogok újra bízni?
Bízni az emberekben.
Bízni az ételekben.
Bízni abban, hogy a világ nem akar már többet bántani.

Szeretnék újra barátkozni. De a csalódások és az évek alatt felépített fal, amit magam köré húztam, még mindig ott áll. Ez a láthatatlan, de mégis nehéz fal védett egész évben, de most viszont már érzem, hogy nyom. Szeretném már lerombolni.
Hiányzik a társaság, a közös nevetés, a meghitt beszélgetések.
Hiányzik az a könnyedség, ami régen természetes volt.
De annyira nehéz újra bízni…

Nemrég egy váróban ültem, ahol különféle újságok voltak kitéve.
Az egyik címlapján hatalmas betűkkel ez állt: BIZALOM.
Azóta ez a szó jár a fejemben, újra és újra.
Megkerestem, mit is jelent pontosan.

"A bizalom – több mint hit. Több mint remény.
Ez a kapocs két ember között, és ugyanakkor kapcsolat önmagunkkal is."

Azt írják, a bizalom alapja a biztonságérzet, az, hogy valaki mellett nem félünk attól, hogy kihasználják a sérülékenységünket. A kapcsolatokban a bizalom a legfontosabb, mert nélküle nincs valódi közelség. És igen… én az ígéretek megszegése miatt veszítettem el a hitem másokban. A csalódások, az elárulások, az orvosokban, barátokban való hit megingása mind lassan koptatták ki belőlem a bizalmat.

De a jövőbe vetett hitet soha nem veszítettem el.
Hiszem, hogy egyszer minden a helyére kerül.
Hiszem, hogy a lelkem újra békére talál.

Most már csak magamban bízom igazán. Én vagyok az, aki helyre tudja hozni a lelkemet. Én vagyok az, aki képes gyógyítani magát az írással, a mozgással, a csenddel és a szeretettel.
Ezen dolgozom egész évben. Minden nap... Minden egyes sorral, minden mozdulattal, minden apró győzelemmel.

Keresem önmagam.
Keresem azt, hogy mi tesz boldoggá.
Mi az, ami valóban feltölt és ami megnyugtat.

A családom az, ahol megélem a szeretetet. Ők az én biztonságom. Talán ezért is főzök, sütök folyamatosan. Most is, miközben ezeket a sorokat írom, késő este van, 21:29, és egyedül ülök a konyhában, miközben tócsnit sütök. Tudom, hogy már késő, és valószínűleg senki nem fogja frissen enni, de mégis sütöm. Mert szeretetből csinálom. Mert ez az én szeretetnyelvem. 

Tegnap lekváros buktát sütöttem, tegnapelőtt kókuszkockát, mindent tej- és gluténmentesen, hogy én is nyugodtan ehessem. Így fejezem ki, hogy szeretem őket. Hogy fontosak nekem. Hogy bízhatnak bennem.

A bizalom elvesztése, a gyerekek leválása, az ételallergia, a testi és lelki küzdelmek mind-mind próbára tettek. De hiszem, hogy egyszer újra bízni fogok. Talán lassan, talán félve, de újra meg fogom engedni magamnak.

Mert a bizalom valójában a hit a jövőben. Én most tanulom újra hinni, hogy a jövő jó lesz. Minden ami most fáj, az a gyógyulás része, nem a vég, csak az út egyik államosa.

Addig pedig hálás vagyok, hogy írhatok, hogy süthetek és főzhetek a családomnak, hogy mozoghatok, hogy megjelentek az első kockák a hasamon. 

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."