Csalódások és szorongás

Van, amikor a legnagyobb felismerés nem egy új dolog, hanem annak belátása, amit már régóta tudunk, csak most merjük saját magunknak is kimondani.

A legutóbbi írásom a maraton után született.
Bevallom, hogy rettegtem elindulni. Atyaég, mit keresek én ott, a nagyvárosban, több tízezer ember között? De ahogy elindultam, valami megváltozott bennem. A levegő, az energia, a tömeg annyira feltöltött... Annyira, hogy elmondani sem tudom. Ezen az estén ültem le legutóbb írni.

Másnap szabadságon voltam. Itthon.
Teljesen felszabadult voltam,  egyszerűen csak minden jó volt. Fáradtan, de boldogan. Aztán a következő nap... mintha elvágták volna.

Először nem értettem, hogy mi történik. De aztán jött a felismerés. Felismerni, hogy tényleg mennyit csalódtam az elmúlt években. Ez most kőkeményen megdolgoztatja a lelkemet. Minden nap küzdenem kell, hogy túléljem a napokat. Még az étvágyam is tükrözi, mert  éhes vagyok, leülök enni, de pár falat után egyszerűen nem megy. Mintha a torkomig érne egy láthatatlan gombóc, és a mellkasomban ott feszül a rossz érzés. Tudom, hogy ez a szorongás.

Mindig erős embernek tartottam magam, de most ez az érzés kifog rajtam. Nagyon sokat kell dolgoznom azon, hogy ne nyeljen el a negatívum, hogy észre vegyem a jót, hogy lefoglaljam magam, hogy ne zuhanjak vissza. Azt hiszem, amit az elmúlt időben leírtam, most kezdte el igazán felfogni az agyam. És ettől most egy kicsit visszazuhantam.

Mennyit csalódtam!
Legjobb barátban. Barátokban. Barátnak hitt emberekben.
Munkában. Orvosokban, akik össze-vissza kezeltek, miközben csak kerestem, mi bajom van.

Most már látom, hogy az elmúlt pár év valóban nehéz volt, és talán ez tört most felszínre. Lehet, hogy ezért nem tudtam elfogadni az ételintoleranciát sem. Mert nem az étel volt a baj. Hanem az, hogy nem tudtam elfogadni a csalódásaimat. Tudtam, hogy van valami mögötte, de eddig nem tudtam megnevezni. Most már igen. És ez most fáj. Fáj a lelkemnek.

Volt közel tíz évig egy legjobb barátom. Őszintén és önzetlenül szerettem. Talán senki nem állt még hozzám ennyire közel. Aztán elárult. Olyan mélyen és fájdalmasan, hogy azon a napon megszűnt létezni számomra. Visszafordíthatatlanul.

Ezután csak jöttek a további csalódások. Barátokban, barátnak hitt emberekben. Mára falakat építettem magam köré, és nem igazán engedek be senkit, mert nem akarok újra csalódni. Túl sokszor fájt már.

De nem vagyok egyedül! Van egy szerető férjem, aki minden este meghallgat. Nem érti, de nem is kell értenie, de nem ítél és nem okoskodik, csak ott van.
Van két gyönyörű gyermekem, akik önzetlenül szeretnek, minden nap egy kicsit feltöltenek. Nem várnak cserébe semmit, csak jelen vannak. És ez a legnagyobb kincsem a világon. Ez az, ami éltet. Ettől érzem magam teljesnek.

Minden napban meg kell találni a jót, az apró, láthatatlan jót. És ez a legnehezebb. Nem átfordulni, hanem erősnek maradni. Megtalálni a kis fényt, még akkor is, amikor minden sötétnek tűnik.

A világ elcsúnyult.
Túl sok az érdek, a pénz, a felszín. Nincsenek erkölcsi normák. Nincsenek értékrendek.
De ha figyelünk egymásra, ha szeretünk, ha olyanok vesznek körül, akik valóban fontosak, akkor előbb-utóbb,  bármennyire kilátástalannak tűnik is most,  minden helyreáll.
És minden jó lesz.
És én is jól leszek.

Most már tudom, hogy nem gyenge vagyok, hanem érző.  Nem elestem, csak megálltam, hogy begyógyítsam a sebeimet. Mert csak így tudok újra felegyenesedni  és továbbmenni.

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."