Az írás, ami gyógyít, a szavak amelyek visszavezetnek önmagamhoz 

Az írás nem csak emlékeket őriz.
Az írás gyógyít, megértet, és visszavezet ahhoz, aki valójában vagy.

Anno, amikor elkezdtem írni, megfogadtam, hogy minden nap írok.
Ha most visszalapozom a naplóm elejét, látom, hogy az év elején még minden este leírtam valamit. Sokszor fáradtan, sokszor éjfélkor, de írtam. Mert éreztem, hogy szükségem van rá.

Aztán észrevettem, hogy egy ideje nem tudom rávenni magam. Nem azért, mert ne lenne mit írnom, hanem mert nem éreztem, hogy most kellene. Talán az írás is olyan, mint a gyógyulás, vannak időszakok, amikor csendben kell lenni, hogy újra megszülethessenek a szavak.

Most egy könyvet olvasok, és van benne egy rész, ami mélyen megérintett. Alexandra Elle írja:

"Az írás kivétel nélkül mindenkinél érezteti jótékony hatását. Legyen a naplód meghitt társad, bizalmasod, sőt tükröd, mely megmutatja valódi képmásodat! Bejegyzéseidben merj gyengének mutatkozni, hiszen csak így töltheted fel magad újult erővel. Amikor azért írunk, hogy gyógyuljunk, színlelés és ítélkezés nélkül tárulkozunk fel önmagunk előtt, hiszen lényünk legmélyebb, legszentebb gyökeréig igyekszünk lehatolni."

Amikor ezt olvastam, megértettem, miért írok. Mert az írás tényleg gyógyít.
Gyógyítja a lelkemet. Segít feldolgozni az elakadásaimat, és tükröt tart elém. Minden alkalommal, amikor írok, még ha néha kuszán is, de ilyenkor a legbelsőbb gondolataimat engedem ki. Leírom a fájdalmaimat, a küzdelmeimet, a félelmeimet, a felismeréseimet. És aztán újra és újra visszaolvasom, amit írtam.

És ilyenkor döbbenek rá:
"Basszus… tényleg..."
Ez a pillanat az, amikor a szívem után az agyam is elfogadja a valóságot.
Azt hiszem, ez az én gyógyulási folyamatom.

Amikor elkezdtem, azt hittem, az ételallergia miatt írok, hogy ne bolonduljak bele ebbe az egészbe. De most már tudom, hogy nem az allergiát próbáltam elfogadni, hanem a csalódásokat. Az emberekben, az orvosokban, az életben. A falakat, amik újra meg újra elém kerültek.

Ebben az évben sok mindenre rájöttem. Türelmesebb és elfogadóbb lettem.
Már nem ítélkezem. Csak hallgatok. Meghallgatom az embereket, és elfogadom őket úgy, ahogy vannak.
Megtanultam gyógyítani a testem is, vagy talán inkább megtanultam megismerni.

Tudom, hogy a mozgás kell az egészséges testnek. Ezért tornázok, ezért mozgok.
Megtanultam változatosan étkezni, és lassan a családomat is ebbe az irányba tereltem, nem erőszakkal, csak finoman. Hiszem, hogy nem a tökéletesség, hanem a mérték és az egyensúly számít. Talán ezért kaptam ezt az évet, ezt a "betegséget". Hogy változzak.

Az ételvisszavezetésben most már a csirke és a sertés is visszakerült az étrendembe, eddig panasz nélkül. Hiszem, hogy a kulcs tényleg csak a mérték és a változatosság. Ezt hálálja meg a testem.

Nem mondom, hogy már jól vagyok.
Messze még az út vége.
De ezen az úton vagyok, és ez a legfontosabb.

A szorongás még velem van , de már nem ellenség, hanem jelzés.
Ez az év megtanított rengeteg mindenre. Megtanított sportolni, jógázni, pilatesezni, meditálni és hosszabb távokat biciklizni. Megtanított arra, hogy az írás nem csak hobbi, hanem egy terápia. Megtanított olvasni, elcsendesedni, zenét hallgatni este, amikor már van időm magamra.

Megtanított figyelni magamra. Mert az anyaság mellett valahol elfelejtettem, hogy én is vagyok. Elfelejtettem, mi tölt fel, mi nyugtat meg, mi ad vissza belőlem egy darabot.

De most újra tanulom.
Újra megismerem magam.

És itt vagyok.
És egyszer, tudom, én is jól leszek.

Az írás az én gyógyíróm. A szavakban találom meg azt, amit elveszítettem: ÖNMAGAMAT. És ha minden nap csak egy sort írok is, vagy csak egy kicsit is tornázok, az már egy lépés a gyógyulás felé.

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."