Csalódások, felismerések, újrakezdések és a test-lélek egyensúlyának keresése

Van olyan az ember életében, amikor minden darabokra hullik.
Aztán egyszer csak rájössz, hogy ezek a darabok nem a véged, hanem az új életed kezdetei.

Október van.
Hihetetlen, hogy ez az év is ilyen gyorsan eltelt. Volt idő, amikor azt hittem, hogy sosem jutok el idáig, Hogy az idő egy végtelen út, amin csak botladozom, de sosem érek el a fény felé. A diagnózistól a mostani állapotig hosszú, kanyargós út vezetett. Sok mindent máshogy látok ma, mint akár csak egy évvel ezelőtt. Sok mindent másképp csinálok. Azt hiszem, más ember lettem.

Túl vagyok számtalan csalódáson. Csalódtam emberekben, barátokban, orvosokban. A diagnózis utáni egyedüllét fájdalmas volt, de megtanított valamire, amit máshogy talán sosem értettem volna meg.
Voltak napok, amikor azt hittem, sosem leszek már jól. Amikor a félelem és a bizonytalanság felülírta a reményt. És közben egyre gyakrabban tettem fel a kérdést, hogy mi történt? Mi történt a világgal? Mi lett az orvoslással, mi lett az emberekkel, mikor vált ennyire érdek és pénzorientálttá a világ? Vagy mindig is ilyen volt, csak én hittem naivan, hogy más?

Ez az év a csalódásokról és csalódottságról, a félelemről, a betegségről, az önismeretről és gyógyulásról szólt. És talán most, végre, tényleg ráléptem a gyógyulás útjára.

Korábban írtam, hogy az endokrinológusomhoz fordultam segítségért. Ő jó orvos, alapos és figyelmes, de a problémám túlnyúlt az ő szakterületén. Így továbbküldött egy gasztroenterológushoz. Egy határozott, magabiztos orvoshoz kerültem, aki már a tünetfotóim alapján elmondta, hogy a nyelvduzzadás, a szájsebek, az éjszakai reflux következményei.

Reflux. Egy régi ismerős, aki tizenévek óta velem él, de sosem gondoltam, hogy ennyire alattomos tud lenni. Szinte hihetetlen volt, hogy nem csupán az ételintolerancia, hanem ez is felelős lehetett mindenért... Annyi orvosnál jártam... Annyi falnak mentem neki, és senki sem mondta ki eddig ilyen egyszerűen.

Levezette nekem egyszerűen, logikusan, hogy az ételintolerancia-diéta során annyira odafigyeltem a táplálkozásra, hogy az éjszakai reflux szinte megszűnt. A diéta miatt csökkent a súlyom, és ezzel az emésztésem is javult, az ízületeim pedig tehermentesültek, a testem fellélegzett. Ok-okozat...

Ez nem jelenti azt, hogy az ételintolerancia eltűnt volna, de most már rajtam múlik, mit, hogyan és mikor vezetek vissza. A glutén- és tejmentes étrend az életem része marad, és emellé társult még a diófélék és mogyoró kerülése. A többi alapanyagot pedig, mint a babáknál,  szépen lassan, egyesével kell visszavezetnem.

Az orvos első lépésként a csirkemell visszavezetését javasolta. Így a héten készítettem belőle gyrost. Még az első falatnál féltem, csak egy kanálnyit ettem, este pedig egy újabbat. Nem lett tőle bajom.  Aztán a következő nap egy kicsivel még többet ettem belőle.  A hétvégén pedig húslevest és sült csirkét főztem a családnak, és én is ettem belőle, szintén panasz nélkül. 

Persze, akkor amikor kijöttem az orvostól, összeomlottam. Nem értettem, hogyan egyem azt, ami megbetegített!?? De ahogy teltek a napok, és ülepedett bennem a gondolat, rájöttem, hogy nem tiltani kell magamtól az ételeket, hanem megtalálni a mértéket és az egyensúlyt. A változatos, színes étrendet sok-sok zöldséggel, hüvelyesekkel, gyümölcsökkel, talán ez lehet a kulcs.

A testemmel együtt a lelkemet is újra kell tanulnom elfogadni. Ahogy a csalódásokat feldolgoztam, ahogy megtanultam elengedni az embereket, úgy kell most megbékélnem az ételekkel is.

Sokat tanultam az elmúlt évben. A mindennapos torna, ami nekem terápia és menedék,  türelemre, elfogadásra és kitartásra tanított. De most új célokat tűztem ki magam elé. A heti három biciklizés és a napi pilates vagy jóga már nem elégíti ki a testem igényeit , egyre többre vágyom. Most vettem lábsúlyokat, és elkezdem tudatosan formálni a testem tónusait is.

Tudom, hogy messze még az út vége. Lesznek visszaesések az étkezésben, a közérzetben, talán a hitben is. De tudom, hogy mindig van tovább.

És amiért a leginkább hálás vagyok, hogy az írás, ez a napló, ez a belső beszélgetés, ami  végigkísért a gyógyulás útján. Sokszor volt a legjobb barátom és a legőszintébb tükör az életemben. Mert minden betűvel, amit leírok, egy kicsit jobban értem önmagam.

Megtanultam, hogy nem kell mindig erősnek lennem.
Elég, ha őszinte vagyok magamhoz.
Mert a gyógyulás nem más, mint minden nap újra hinni abban, hogy képes vagyok rá.

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."