Az én utam a gyógyulás felé

Nem írtam mostanában, pedig látom, hogy van rá igény, és ez nagyon jó érzés. Ha már azzal, hogy kiírom magamból a gondolataimat, egy picit tudok segíteni másnak is – azon túl, hogy közben a saját lelkemet gyógyítom –, akkor már megérte. Ha akár csak egyetlen ember is érzi ebből azt, hogy nincs egyedül, hogy mindig van kiút, akkor már adtam valamit, amitől könnyebb lehet. Mert a testünk, a lelkünk és a szervezetünk mindig meghálálja azt, amit értük teszünk.

Most érzem, eljött az ideje, hogy megosszam veletek, mi minden történt velem.

22 éves voltam, amikor falusi lányként megismertem a kis településünkre érkezett őrsparancsnokot. Akkor még főhadnagy volt. Szerelem volt első látásra, de tényleg. Soha előtte nem éreztem akkora szerelmet, mint amikor megismertem, megláttam.  Azóta közös életünk van, család lettünk, fiaink születtek. A traumatikus gyerekkorom után ez egy olyan kapaszkodó lett, amiért a mai napig hálás vagyok. Persze nem volt mindig minden rózsaszín, nekünk is megvoltak a magunk démonai, nehézségei, de túl lettünk rajtuk, együtt. Most, hogy a fiúk egyre nagyobbak, a leválás időszakát éljük. A lelkemnek ez nagyon nehéz, de közben mi is újra egymásra találunk. Már nem csak a gyerekek körüli feladatok kötnek össze bennünket, hanem közös sport is, és a  közös újrakezdések.

Az első tünet körülbelül két éve kezdődött. Nyaralni indultunk, amikor bedagadt a nyelvem, apró hólyagok jelentek meg a számban. Azt hittem, afta. Felhívtam a háziorvost, írt valamit rá, és elindultunk nyaralni. Volt egy sejtésem, hogy talán az epertől lehet, de nem vettem komolyan. Később jött a puffadás, a mindennapos gyomorpanaszok. Egyre gyakrabban volt olyan érzésem, mintha a gyomrom, a bélrendszerem egyáltalán nem emésztene.

Majd egy fiúkkal való focizás közben kiugrott a térdem. Borzalmas fájdalom, kórház, rögzítő, és egy hosszú felépülés. A térdem idővel javult, de a bélpanaszok egyre erősebbek lettek. Ráadásul a reggeli nyelvdagadás és a hólyagok is állandósultak. Így kezdődtek a kivizsgálások.

Végigjártam mindent, góckutatás, vérvétel, ultrahang, röntgen, allergiateszt. Minden negatív lett. Egy allergológus-immunológus doktornő végül ételintoleranciára gyanakodott, de a vizsgálat nem volt támogatott, és 150 ezer forintba került. Akkor azt mondtam, hogy ezt nem vállalom. De az állapotom egyre rosszabb lett.

A gyógytornászhoz is jártam a térdfájdalom miatt, rengeteg pénzt hagytam ott, de nem javultam. Sőt, a hátam és a derekam is elkezdett fájni. Végül egy fiatal orvos mondta az egyik ismételt "térdkiugrásnál", hogy  nem a térdem ugrik ki, hanem a térd melletti izmaim gyengék. Erősíteni kellene. Ez volt az a pont, amikor feladtam a külső segítséget, és elkezdtem magam utána olvasni.  Rengeteg könyvet. Jógáról, pilatesről, maszírozásról, izületi betegségekről. Így jutottam el a pilateshez.

Közben a panaszaim miatt újra orvoshoz fordultam, ekkor már magánban. És ott végre kimutatta az eredményem feketén-fehéren, hogy  ételintolerancia. Tej, tojás, szója, búza, árpa, rozs, sárgarépa, fokhagyma, dió, pisztácia csirke, sertés, pulyka… és még sorolhatnám. Ezeket el kellett hagynom. Az első pillanatban hálás voltam, mert végre tudtam, mi okozza a bajt. 

Az orvos ajánlott drága vitaminokat, probiotikumokat, amiket azonban az endokrinológusom javaslatára, aki régóta kezel és akiben teljesen bízom, nem szedhettem. Így a bizalmat elvesztette az allergológus. Attól a perctől, hogy nem rendeltem meg a javasolt készítményt, gyakorlatilag magamra maradtam. Flegma stílusban. Egyedül az ételintoleranciával.

És ez nagyon nehéz volt. Minden nap küzdeni azzal, hogy mit ehetek, mit nem, hogy ne alakuljon ki táplálkozási zavar. Hogy ne féljek minden falattól. Mert aki kap egy ilyen diagnózist, az tudja, mennyire nehéz újra megenni azt, ami megbetegített. A félelem mindig ott van, hogy mi lesz, ha megint előről kezdődik?

Most ott tartok, hogy az endokrinológusomhoz készülök, aki diabetológus is. Őt kérem meg, hogy segítsen a visszavezetésben. Benne nagyon megbízom.

De nem csak rosszat kaptam ettől az úttól. Megismerkedtem a sporttal, a mozgás örömével. Először a biciklivel, aztán a pilatesszel, jógával és meditációval. Megtanultam hálanaplót vezetni. Megszületett a blogom.  Megismertem rengeteg új ízt, új ételt. A családom is  egészségesebben étkezik. Visszanyertem a régi súlyomat.

És talán a legfontosabb az, hogy megtanultam figyelni magamra. A testem jelzéseire. Mert mindig szól, csak eddig nem hallottam meg.

Ez az út nem könnyű, inkább nagyon nehéz, és sokszor magányosnak tűnik, de hiszem, hogy minden apró változás közelebb visz a gyógyuláshoz. És ha ezzel másnak is adok egy kis reményt, akkor már van értelme minden szónak, amit leírok.

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."