Amikor hibázunk és amikor megkeressük a jót az apró dolgokban hogy ne zakkanjunk meg teljesen...

Rengeteg minden történt az elmúlt napokban. Másnak talán apróságok, de nekem mégis hatalmas dolgok. Keresem az apró örömöket. Keresem önmagam... Ki is vagyok én, amikor azt érzem, hogy nincs rám szükség? Elmúlik ez az érzés valaha? Vagy csak az idő gyógyítja be, és megtanulok együtt élni vele, pont úgy, mint a táplálékallergiáival?

Három napja folyamatos hasi görcseim vannak. Először azt hittem, túl edzettem, hiszen két császármetszés után minden anya tudja, hogy a hasunk már sosem lesz ugyanolyan, mint előtte. Nekem legalábbis 14 év alatt sem sikerült visszaállítani az eredetit. A szurkáló érzések egyre erősödtek, volt, amikor elviselhetetlennek tűnt, így elmentem a háziorvoshoz. Ő először vakbélgyulladásra gyanakodott, annyira érzékeny volt a hasam, így beutalt a helyi SBO-ra.

Ez az "élmény" önmagában is megérne egy külön írást, mert amit ott láttam és tapasztaltam az elszomorító volt. Szerencsére velem az ápolók és az orvosok kedvesek voltak. A vizsgálatok negatívak lettek, és végül azt mondták, hogy valószínűleg diétahiba okozza a bélgörcsöket. Érdekes volt, hogy az orvos már az elején megkérdezte, hogy van-e ételallergiám, intoleranciám, lehet-e, hogy diétahiba áll a háttérben. De önmagában a kérdésük azt jelenti, nem vagyok egyedül. Mások is küzdenek ezzel a káosszal.

Hazaengedtek. A panaszaim sajnos ma is fennállnak, de megnyugtat, hogy nem találtak eltérést. Most ebből próbálok erőt meríteni, és megtanulni, hogy egy apró diétahiba is ekkora galibát okozhat.

Reggel kicsit elkeseredve ébredtem. Amikor mindenki elment itthonról munkába, iskolába, adtam magamnak fél órát, hogy összezuhanjak. Utána viszont keresni kezdtem egy dietetikust, táplálkozás tanácsadót,  nem online tanácsadót, nem olyat, aki három hónap alatt tanulta meg, hanem igazi szakembert. Nem akarom, hogy rajtam kísérletezzenek. Találtam valakit, aki telefonon beszélve szimpatikusnak és hitelesnek tűnt. Jövő héten találkozunk. Elmondtam neki, hogy elakadtam, és segítségre van szükségem abban, hogy mit, mikor, hogyan egyek, mit mivel helyettesíthetek, hogy ne ismétlődjön meg a mostani állapot. Ez már önmagában erőt adott.

Gyorsan összeraktam a napi étkezésemet. Reggelire GM kenyeret ettem vajjal, gulyáskrémmel, uborkával és teával. Később egy körtét, életemben nem ettem ennyire édes, mézes körtét és mellé egy kis marék mandulát. Ebédre gm lebbencslevest főztem, petrezselymes rizst, a fiúknak burgonyapelyhes csirkemellet, magamnak pedig mézes-citromos tejszínes szószt csicseriborsóval és édesburgonyával. Nagyon finomak lettek, ha a bélgörcseim nem lennének, valószínűleg jobban be is faltam volna belőle, de így csak óvatosan, kis adagokban ettem.

Délután elmentem az éves rákszűrésre. Meglepő, de az elmúlt két évben fennálló miómám eltűnt, felszívódott. Ez újabb apró öröm. Visszacsatolás, hogy bár most a bélrendszerem rendetlenkedik, valami mégis jó irányba halad bennem.

Hétvégén pedig apa lefutotta a maratont. 42 kilométert. Iszonyúan büszke vagyok rá. Mi nem futottunk, de nekünk is kimerítő nap volt a szurkolás. Az idejébe fektetett munka meghozta a gyümölcsét, és bár most szenved a kimerültségtől, minden percét megérte. Beveti az itthoni praktikákat, hengerez, maszíroz, hogy minél gyorsabban regenerálódjon. 

Az én terápiám most kicsit háttérbe szorult. A testem jelzett, hogy sok volt, de én nem figyeltem rá. Túledzettem, túlerőltettem, és megsérült a hasizmom. Pihentetnem kell. Ez nagyon rosszul esik, mert a torna volt az elmúlt időszakban a lelkem gyógyszere, a béke és a megnyugvás. De talán épp ez is tanít valamire, figyelni kell a test jelzéseire, mert az mindig időben szól.

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."