Anyuka-káosz, mentes ételek, pilates kihívások

Már éppen feküdni készülök, de egyszerűen motoszkál bennem, hogy írnom kell. Így hát itt vagyok. Itt, kicsit elveszve, nem is tudom pontosan, hogy miről írjak. Csak azt tudom, hogy írni akarok. Annyi minden kavarog bennem, de mégsem tudom, hol kezdjem.

Két nap, és indul az iskola. Az egyik gyereknek új tanár, a másik felvételi előtt áll. Már most érzem a feszültséget, hiszen apának holnap maraton futás lesz, és minden gondolat ekörül forog. 42 km nagyon sok. De megyünk támogatni.  Közben a hétköznapi apróságok is nyomnak, mint például az, hogy a füzetekre még mindig nem írtam rá a neveket, a tolltartó is rendezetlenül hever, csak a tornazsák van kész. Soha egy évben sem hanyagoltam el ennyire ezt az iskolai indulást. Holnap délután még ez vár rám, a futás szurkolás után. Őszintén? Nem várom. Egy pillanatig sem, mert egy plusz teher. De nem ez nem választás kérdése, csupán a kötelesség.

De ott van a hétfő reggeltől induló káosz is, mint az, hogy hogyan fogunk mindenkit felébreszteni? Egész nyáron minimum nyolcig aludtak, most pedig hatkor kelhetnek. Jön majd a szokásos: "mosd meg a fogad", "öltözz már, elkésünk", reggeli készítés, mert az iskolai menza "nem jó vagy nem elég", "mit vegyek fel, ez szúr", vita a cipőtisztításról és arról, hogy indulni kellene mert elkésünk. Komolyan, akik azt mondják, alig várják a suli kezdést, nem értem őket. Talán az egyetlen pozitívum számomra az, hogy újra valódi barátságokat élhetnek meg a gyerekeim, nem csak online kapcsolódásokat. De aztán kezdődnek a feladatok, mint a  "nem értem, segíts", reggeli "nincs füzetem, nincs radírom, bent hagytam az iskolában", vagy hogy reggel hétkor közlik, valami kell a mai napra, amiről már egy hete tudni kellett volna, csak el felejtették mondani. Szóval, tipikus reggelek, pörgős  és fárasztó. És most ez vár ránk, ez az időszak következik.

De az elmúlt hetekben rájöttem, hogy a mentes étkezéshez újra kell tanulnom főzni. Ismerem az alapanyagokat, de teljesen más a viselkedésük. Egy GM liszt nem olyan, mint a fehérliszt, a tojáshelyettesítők sem olyanok, mint a tojás. A húsmentes étrend is kihívás, mert sokszor nem tudom, mit egyek. Ma brokkolikrémleves volt az ebéd, szerencsére ezt mindenki szereti. Nekik brassói jó sok fokhagymával, nekem petrezselymes quinoa, "rántott" hal és kókuszjoghurtból tzatziki. Meglepő módon a brassóiba bele-belekóstoltam, igaz, csirkemellből készült, de nem történt semmi pánik. Még azt is merem mondani, hogy ha nem raktam volna bele fokhagymát, akkor valószínűleg ettem is volna belőle. De a fokhagyma nagyon tiltó listás...

Elhatároztam, hogy nem fog ki rajtam ez a mentes étrend. Sütöttem egy fordított szilvás sütit GM és tejmentesen, három tojással. Próbálom most a tojást visszaterhelni, mert a laborban csak minimális eltérés mutatkozott. Bár azért ettől kicsit félek, mert a legutóbbi tojás terhelésnél  közel 3 napig olyan bélgörcseim voltak, hogy azt hittem nem élem túl...  Na de a süti olyan lett, mint az igazi, még magam is meglepődtem. Nagy sikere volt. Aztán készítettem quinoa és vöröslencse alapú, szeletelhető kenyér-félét, sok maggal a tetején, plusz barnarizs fehérjével. Nem klasszikus kenyér, inkább pogácsaszerűség, de finom lett, és az íz ami számít. Figyelek arra, hogy hús nélkül is elég fehérjéhez jussak. Hosszas keresgélés után rendeltem natúr barnarizs fehérjeport. Egyszer már próbáltam egy másik márkát, de az homokszerű volt, ez viszont teljesen rendben van, eddig pozitív a tapasztalatom.

Az esti pilatesem is megvolt, de most kicsit túlzásba estem. Haladó szintű edzést indítottam el, és éreztem közben, hogy erős, mégis folytattam. Most pedig fájnak az izmaim a hasamban. Megittam egy magnéziumot, hátha segít. Remélem, mert elég kellemetlen. Tudom, hogy fejlődnöm kell abban, hogy meghalljam a testem jelzéseit és meg is álljak időben. Nem ér annyit az egész, hogy kárt tegyek magamban. Két császármetszés után a hasam izmai már nem olyanok, mint régen, és ezzel tisztában kell lennem. Csalódott vagyok, mert már hónapok óta mindennapjaim része a pilates, és azt gondoltam, megy a haladó is. Megcsinálni ugyan meg tudom, de a testem mégis jelzi, hogy sok neki. 

A testünk mindig szól hozzánk. Csak mi, emberek vagyunk azok, akik hajlamosak nem figyelni rá. Rohanjuk a napokat, mindig van valami fontosabb. De ha valamit megtanultam az elmúlt két évben, az az, hogy a testem mindig jelez, mert az allergiát is folyamatosan tudatta, csak én nem ismertem fel. Most próbálok minden apró üzenetre figyelni. Mert a test és a lélek együtt beszél, és ha én meghallom, talán könnyebb lesz minden.

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."