Miért olyan nehéz elfogadni a változó szerepeket, és hogyan segíthet a tudatos étkezés és a mozgás a lelki egyensúlyban?

Nehéz visszazökkenni a szabadságból a mindennapokba. A munkába, a rutinfeladatokba, a kötelező körökbe. Mégis azt érzem, hogy amit most csinálok, annak van látszata és eredménye. Ez önmagában jó érzés, elégedettséget ad, és kívülről is visszajelzést kapok, hogy értékes, amit leteszek az asztalra. Persze, nem minden zökkenőmentes, de valahogy mindig megoldódik.

Mégis hiányzik valami. Régen sokkal produktívabbnak éreztem magam, mintha maradandót alkottam volna. Akkoriban volt egyfajta "alkotói" szabadságom, ami most hiányzik. Jó lenne olyan helyen lenni, ahol újra érezhetném azt, hogy valami fontos kötődik, kapcsolódik hozzám.

A hiányérzet talán abból is fakad, hogy a gyerekeim lassan leválnak rólam. Erről már korábban is írtam, Anyaság de továbbra is nehezen viselem. Fájdalmas, hogy egyre kevésbé van szükségük rám. És ez nemcsak a lelkemet, hanem a testemet és az étkezésemet is megviseli. A táplálékallergiával, az anyasággal és a munkával együtt megküzdeni néha egyszerűen túl sok.

Sokat gondolkozom azon, hogy más nők, más anyák is ennyire nehezen viselik ezt az életszakaszt? Vajon más is érzi úgy, hogy elbizonytalanodik a saját fontosságában, amikor a gyerekek már nem igénylik annyira az anyai jelenlétet? Vajon más is érzi haszontalannak, kevésbé fontosnak magát?

Az étkezésem is folyamatos küzdelem. Az ételallergiát gyakran túlreagálom, pedig tudom, hogy nem halálos, de amikor lelki nehézség jön, sokszor úgy élem meg, mintha az lenne. Nem akarom elfogadni, sokszor túlagyalom, túlreagálom. Szeretnék már túllépni ezen és könnyedebben kezelni.

Mostanában észrevettem, hogy kizárólag azt merem megenni, amit én készítek. Csak így érzem biztonságosnak. Tudom, mi van benne, és hogyan készült. Emiatt viszont szinte sosem engedem meg magamnak, hogy ebédszünetben csak úgy beüljek valahová.  Pedig mennyivel egyszerűbb lenne egy menüt választani és nyugodtan enni. Másnak ez természetes. Nekem nem megy.

Két hete a feldolgozott élelmiszereket teljesen elhagytam. Ez önmagában nagyon pozitív, de közben megnehezíti az életem. Egy gyors szendvics felvágottal régen pillanatok alatt megvolt, most mindig kencéket kell készítenem. Jelenlegi kedvencem az avokádó–méz kombó. Egyszerű, gyors, édes és tápláló. Emellett szinte már túlzásba vittem a magfogyasztást,tökmag, napraforgómag minden mennyiségben. Olyannyira, hogy a bőrömön pattanások jelentek meg, de rengeteg és tinédzsernek érzem magam, ha tükörbe nézek. 😅

Ma például gombapörköltet főztem, de annyira sós lett, hogy menthetetlennek tűnik. Most késő este már nem állok neki újat kitalálni, majd holnap.

Az elmúlt napokban szerencsére jól aludtam. Mélyen, pihentetően, végigaludtam az éjszakákat. Reggel korán ébredtem, és annyira büszke voltam magamra, mert még mindenki aludt, amikor lenyomtam egy 20 perces pilatest. Igazi test- és napindító volt.

A múlt héten viszont nehéz volt. Fájt a térdem, ráadásul egy orrmelléküreg-gyulladás is ledöntött a lábamról. Erre még rátettem egy több mint háromórás biciklitúrát, amitől teljesen kikészültem. A combfájdalom pánikot váltott ki belőlem, mert azt hittem, újra az ételallergia miatt kezdődik minden elölről. De szerencsére elmúlt. Mégis lelkileg visszalökött a kezdeti félelmekhez.

Ma este jógaórára mentem egy kedves ismerőssel. Úgy feltöltött! Jó volt emberek között, társaságban lenni. Jó volt érezni a közösséget. Eldöntöttem, hogy ezt rendszeressé teszem a hetemben. Muszáj, hogy legyen egy hely, ahol nem az allergiám körül forognak a gondolataim, hanem csak én vagyok jelen a testemmel, a lelkemmel, a légzésemmel.

Keresem azokat a pillanatokat, amikben önmagam lehetek, ahol megtalálom újra önmagamat. Az anyaság változó szerepe, a munka, a táplálkozási kihívások mind próbára tesznek, de minden apró lépéssel tanulok valamit. És talán egyszer eljön az a pont, amikor könnyedebben fogom élni az ételallergiával járó mindennapokat. Addig pedig keresem azokat a kapaszkodókat, mint a jóga, a pilates, a bicikli vagy egy egyszerű, de biztonságos házi étel.

Végezetül pedig minden tiszteletem azoké az embereké, akik az étellalergiával való együttélést megtanulták. Szívesen hallgatnák erről történeteket. Ki hogyan élte meg, mi volt a legnehezebb, hogyan jutott túl rajta... Lehet, hogy egyszer rendezni kellene egy efajta "eseményt", ahol a tapapsztalatainkat, történeteinket osztanánk meg egymással.

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."