Amikor megtanulok nemet mondani... 

Rengeteget készültem a hétvégére. Végre eljutottam odáig, hogy bátran belevágjak egy nagyobb sportnapba. Több mint három órát tekertem, és ma minden porcikám fáj az izomláztól. A mozgás öröme mégis a félelemmel vegyül. Az izomláz emlékeztet az elmúlt két évre, amikor még a fájdalmam a húsfogyasztáshoz kapcsolódott. Mintha a testem és az agyam még mindig összekötné a jelen pillanatot a múlt árnyaival.

A hétvégére nagyon készültem a főzésben is. A helyi közösségtől sikerült kapirgálós, háztáji csirkéket vennem. Izgatottan főztem belőle egy illatos húslevest, sütöttem húst és a maradékból pedig pörkölt készült. Olyan gyönyörű sárga színe volt, az illata betöltötte a konyhát, úgy ahogy régen. Büszke voltam magamra, mert végre olyasmit készítettem, amit annyira szerettem valaha. 

De amikor a számba vettem a húst, egyszerűen nem ment...  Forgattam, de nem bírtam lenyelni. Először sírógörcs tört rám, mert hirtelen megijedtem. Nem undor kapott el, hanem a félelem. Féltem. Féltem, hogy megint előjönnek a régi fájdalmak, hogy visszaesek abba az állapotba, amit átéltem az elmúlt években. Aztán lassan rájöttem, hogy nem kell erőltetni. Nem most. Majd ahogy a lelkem gyógyul, ahogy a testem erőre kap, egyszer talán újra tudok majd húst enni. De most nem. És akármennyire is nehezen éltem ezt meg, de elfogadom. Elfogadom, hogy a  hogy a testem nem kívánja. Most elfogadom, hogy a lelkemnek idő kell. És ez így van jól. Nem erőltetem, mert tudom, hogy a gyógyulás része az is, hogy megtanulok figyelni a jelzéseimre.

A sport megtanít erősnek lenni.
A táplálkozás megtanít türelmesnek lenni.
És én most mindkettőt gyakorlom lassan, lépésről lépésre.

És ha nem hús, hát más finomságok készültek a tányérra, tányéromra. Ma reggelire isteni finom hajdinakását ettem fahéjjal, áfonyával és banánnal. Ebédre brokkolis-spenótos vöröslencse ragut főztem quinoával. Vacsorára pedig avokádókrémet kentem pirítósra, mellé grill cukkinit sütöttem.
És végül a nap lezárásaként egyetlen kocka 70%-os étcsokoládéval zártam.

Most már látom, hogy a testem és a lelkem kéz a kézben járnak. Az elmúlt évek fájdalmai még nem múltak el nyomtalanul, de minden egyes nap közelebb kerülök ahhoz, hogy újra teljesnek érezzem magam. Megtanulom elfogadni az utat, amin járok. És talán egyszer majd a hús is újra része lesz az életemnek. De ha nem, az sem baj. Mert az igazi erő most abban rejlik, hogy merek hallgatni a testemre, merek türelmes lenni magammal. És ebben a lassú gyógyulásban ott van minden, amiért hálás lehetek.

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."