Egy lezárt életszakasz, ami megtanított arra, hogy ki vagyok, és mi az, amit soha többé nem engedek meg magamnak.

Írtam már korábban az "Állomásról" – Állomások, amelyek hiányoznak... arról az életszakaszról, ami fontos része volt az életemnek. Sőt túlságosan fontos. Most viszont nemcsak magát az állomást, hanem annak elvesztését szeretném újra felidézni. Pontosabban azt, hogy mi történt utána.

Amikor kiléptem ebből az állomásból, hirtelen megtapasztaltam, milyen az, amikor az egykor közeli emberek egyszerűen eltűnnek az életedből. Akikről azt hittem, hogy barátok, többé nem kerestek. Nem értettem. Nem tudtam feldolgozni, miért fordultak el tőlem. Sokáig hibáztattam magam. Talán én rontottam el valamit? Velem van a baj? Ez a gondolat szinte belém égett, és hónapokig, több mint egy évig kísértett.

Az önmarcangolás napjai voltak ezek. Kérdések, amikre nem jöttek válaszok. Csend, ami nehezebb volt, mint bármelyik kimondott szó.

De az idő lassan dolgozni kezdett bennem. Eljutottam odáig, hogy már nem éreztem magam rossznak. Már nem hittem, hogy minden az én hibám. Elkezdtem visszatalálni önmagamhoz. Újra pozitív lettem. 

Aztán ma történt valami, ami megerősített ebben. Vásárlás után a parkolóban egy régi ismerős lépett oda hozzám ebből az állomásból. Olyasvalaki, akiről tudtam, hogy akkoriban nem kedvelt  finoman fogalmazva. De ma… odajött, és azt mondta: "Értem már, mi miért történt… és az elmúlt időben sokat emlegetlek, visszasírlak." Mesélt, sok mindent elmondott, amit eddig sosem. Pozitív szavakat, őszinte mondatokat. Érdek nélkül. Csak úgy.

Hallgattam. És közben megerősödött bennem, hogy jól döntöttem, hogy lezártam ezt az állomást. Mert abban az időszakban teljesen kifordultam magamból. Negatív, dühös, gyűlölködő lettem. Olyasvalaki, aki nem én vagyok. És sem előtte, sem utána nem voltam ilyen ember. Ezért szégyellem magam. Nem mások előtt, hanem a saját szememben.

Amikor elhagytam ezt az állomást, megfogadtam hogy  soha többé nem engedem, hogy bármi ilyen mélyre húzzon. Azóta tartom magam a két lépés távolsághoz és a határaimhoz. Ha ezek nem férnek bele valahol,  akkor inkább tovább lépek.

Megtanultam, hogy az emberi kapcsolatok nagy része érdekekre épül. Ha nincs érdek, sokszor nincs kapcsolat sem. Mégis, a szívemhez nagyon közel álló személy egyszer azt mondta nekem:
"Azok az emberek lesznek jelen az életedben, akiknek ott kell lenniük."
És igaza volt. Mert aki igazán fontos, az marad. És aki marad, annak a helye nem csak az életemben van meg hanem a szívemben is.

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."