Amikor az "Anya!" szó elhalkul és újra keresni kezdem magam

A mindennapjaimat kiteszi az anyaság. A gondolataim e körül forognak. Nem is kicsit, talán még soha nem éreztem ennyire mélyen, mennyi mindenre nem készítenek fel minket. Nem mesélik el, milyen lesz, amikor felnövünk. Amikor anyák leszünk. Mennyi apró, de annál nehezebb harcot kell majd megvívnunk,  van amelyikeket velük, másokat önmagunkkal.

Senki nem mondta, hogy már az óvodában bántani fogják őket. Senki nem mondta, hogy nem leszünk ott, hogy megvédjük őket. Senki nem mondta, hogy ezekről csak később beszélnek majd.
Senki nem mondta, hogy egy allergia már egészen kicsi korban betoppanhat az életünkbe, és ott maradhat velünk éveken át. Hogy tejallergiás lesz az egyik, fruktózérzékeny a másik. És hogy ez nemcsak az ő, hanem az egész család életét megváltoztatja. Senki nem mondta el, hogy mennyit fogunk aggódni értük...

Senki nem készített fel rá, hogy az életünk több mint tíz évét a játszótéren töltjük majd. Lesz, amikor homokozunk, lesz, amikor hintáztatunk, és lesz olyan is, amikor csak ülünk, míg ők a barátaikkal játszanak.
Senki nem mondta, hogy újra végigjárjuk az általános iskolát, kétszer is, ha több gyerekünk van.

És senki nem mondta, hogy eljön a nap, amikor már nem akarnak velünk fagylaltozni, nem akarnak focizni, sőt… ha mégis játszunk, rám szólnak, hogy "ne már ez kellemetlen".
Az elmúlt időszakban túl sokszor hallom, hogy  "kellemetlen, ciki, cink". 

Nemcsak azt éreztetik, hogy öregszünk, hanem azt is, hogy már nincs ránk akkora szükségük. Már nem szólnak százszor egy nap, hogy "Anya!". Már elintézik a kakaót és a reggelit, elkészítik a szendvicsüket, és ha betegek, csak akkor keresnek, ha már tényleg muszáj.

És ezek a dolgok… ezek a pici, láthatatlan változások fájnak a legjobban. Amikor kicsik, azt hisszük, mindig így lesz, aztán egyszer csak hiányzik, hogy valaki apró kézzel kapaszkodjon belénk.

Most ebben a hiányban keresem magam. Már közel tizennégy éven át két életnek voltam a világ közepe, kaptam a feltétel nélküli szeretetet nap mint nap. Most pedig a szobájukban ülnek, zenét vagy videót hallgatnak, xboxoznak, barátokkal beszélgetnek. 

És én felteszem magamnak a kérdést, hogy ki vagyok én, amikor nem vagyok csak az anyukájuk?

Talán ez az anyaság egyik legcsendesebb, de legnehezebb korszaka,  amikor meg kell tanulnunk, hogy elengedni nem azt jelenti, hogy kevésbé szeretünk. Hogy hagyni, hogy egyedül legyenek, hogy egyedül csinálják a dolgaikat.

De közben újra meg kell találnunk magunkat. Nem azt az énemet, aki két kicsi kéz között élt, hanem azt, aki ott volt előtte, és aki ott lesz utána.

És ilyenkor eszembe jut egy régi tanmese, amit  ugyancsak nemrég olvastam.
Egy idős cseroki indián a tábortűznél mesélt az unokájának:

Minden emberben két farkas él.
Az egyik a jó – szeretet, kedvesség, remény, türelem, megbocsátás.
A másik a rossz – harag, irigység, félelem, szorongás, kétségbeesés.
És minden nap mindkettő ott van bennünk, egymással küzdve.

Az unoka csendben hallgatott, majd megkérdezte:
– Nagyapa, melyik farkas fog nyerni?

Az öreg elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
– Az, amelyiket eteted.

Most, amikor úgy érzem, kevesebb a szerepem az anyaságban, és keresem, hogy ki vagyok ezen túl, tudatosan próbálom a jót etetni.
A hálát, hogy láthatom őket felnőni.
Az örömöt, hogy önállóak.
És a szeretetet, ami akkor is összeköt minket akkor is, ha már nem kiabálják naponta százszor, hogy "Anya"

Mert az anyaság nem ér véget akkor, amikor a gyerekek kinövik a hintát, csak átalakul és velünk együtt tanul új, egy más nyelven szeretni.

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."