Az elmúlt hónapokban valami végre elindult. A mozgás már könnyebben megy. Persze, az elején minden nehezebb volt, hiszen a kihagyott időt és fájdalmat nem lehet egyik napról a másikra helyreállítani. De lépésről lépésre visszataláltam ahhoz, aki valaha voltam. Nem sportoló. Nem fitness-modell. Csak egy ember, akinek mindig része volt valamilyen formában a mozgás az életében.
Emlékszem, volt idő, amikor súlyzós edzésekre jártam, volt hogy futottam, és imádtam. De volt olyan is hogy jógázni jártam egy nagyon jó közösségbe. Akkoriban kaptam valahogy az első fitness órámat. Rose gold szíj, egyszerű dizájn, amit azóta sem vagyok hajlandó lecserélni. Megőriztem, mint valami emléket abból az időből, amikor még nem volt fájdalom.
A mozgás most mást jelent. Nem a testem formálása az elsődleges cél. Hanem a lelkemé. A pilates és a biciklizés az új terápiám. A pilatest szinte minden nap beiktatom, akár csak húsz percre is, de csinálom. És heti három alkalommal tekerek.
A biciklihez a gyógyulás vitt el. A lelkem darabokban volt. Ő futott. Készül a maratonra. Én meg csak elkísértem. Ő futott, én tekertem mellette. Az elején még beszéltem is közben, de nem válaszokat akartam, csak kimondani azt, amit nem tudtam bent tartani. Ő hallgatott. Én meg cserébe vittem a hűtött izotóniás italokat a bicikli kosarában.
Volt, hogy 37 fokban, tűző napon mentünk. Volt, hogy munka után, este. Mert kellett. Neki a futás, a felkészülés, nekem pedig a gyógyulás. Közös lett a cél, közös lett az út.
Most már ez a miénk. A mozgás, a csend, a közös kilométerek. Mert már más minden. A gyerekek nőnek. Egyre kevesebb az igényük ránk. Ez a nyaralás alatt kristályosodott ki igazán. Tökéletes szállásunk volt, jakuzzi, saját stég, SUP, mégis három nap után már nem találták fel magukat. Négyen vagyunk, négyfélék. Egyre nehezebb olyan programot találni, amiben mind jól érezzük magunkat.
Ezért van szükségünk nekünk is saját programra. Egy közösre. Ahol újra egymásra hangolódhatunk. Ahol nem szülők vagyunk, csak emberek és útitársak. Ez a sport most a mi időnk.
Ma például nem volt ideális az időpont, már majdnem dél volt, mire elindultunk. A meleg nehézzé tette az edzést, ráadásul a karom is fáj már napok óta a bicikli kéztámaszától. Mégis elindultam. Mert vissza akartam adni azt, amit tőle kaptam akkor, amikor még nem tudtam, hogy kibírom-e egyáltalán a napokat.
A mai táv 3 óra 10 perc. Nem volt könnyű, sőt, mai igazán nehéz volt. De mentem. De mentünk... Támogattam őt, hogy sikerélménye legyen, hogy lássa azt hogy képes rá. És közben én is kiléptem a saját komfortzónámból.
A karom fájt, a hátam leégett, jegeltem is a karom egész délután. De megcsináltam. És büszke vagyok rá.
Mozogjatok ti is! Nem kell tökéletesnek lenni, nem kell órákon át sportolni vagy minden edzést végig mosolyogni. Elég, ha ott vagyunk. Önmagunkért. Mert egy-egy mozdulattal közelebb kerülünk nem csak a testünkhöz, de a lelkünkhöz is.
A komfortzónán kívül van a gyógyulás. A felismerés. Az önbizalom. A csend, amiben végre meghalljuk magunkat.
És ma este is írok a hálanaplómba. Mert ma is van miért.
Nem nagy dolgok ezek csak egy hosszú út... Egy hideg izotóniás ital... Egy beszélgetés nélküli kísérés... Egy váll, ami mellettem van...
Egy test, amit már nem bántok, hanem táplálok...
Egy lélek, amit már meghallgatok.
Tegyétek ti is!
Írjatok hálanaplót! Mozogjatok!
Mert minden apró lépés, amit ma megteszünk magunkért, a holnapot építi.
#félhangosan
"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."
Nem írtam mostanában, pedig látom, hogy van rá igény, és ez nagyon jó érzés. Ha már azzal, hogy kiírom magamból a gondolataimat, egy picit tudok segíteni másnak is – azon túl, hogy közben a saját lelkemet gyógyítom –, akkor már megérte. Ha akár csak egyetlen ember is érzi ebből azt, hogy nincs egyedül, hogy mindig van kiút, akkor már adtam...
