Újraépíteni magam 

Valami elcsendesedett bennem. És talán pont ebben a csendben kezdődött el a legnagyobb változás.

Az elmúlt időszakban gyakran kapom magam azon, hogy csak figyelek. Csak vagyok. Megfigyelem a világot, az embereket és a saját reakcióimat. Sokkal halkabb lettem belül, de nem gyengébb inkább csak figyelmesebb. Talán ez az, amit régen nem tudtam. Türelmetlen voltam. Minden azonnal kellett. Hangos voltam. Hisztis, akaratos, temperamentumos. Ha valamit elhatároztam, akkor az azonnal, most, úgy, ahogy én elképzeltem. 

De most miközben visszanézek a régi önmagamra, néha nem is értem, hogyan viseltek el mások. Talán még én sem viselném el ma a régi énemet. De nem szégyellem, csak elfogadom azt, hogy  az is én voltam. Akkor, abban az időben. És most más vagyok. Csendesebb. Nyugodtabb, türelmesebb és figyelmesebb.

Már nem akarom feltétlenül megérteni azonnal a dolgokat. Inkább csak megfigyelem őket. Engedem, hogy megmutassák magukat. Nem ítélkezem, legalábbis nem olyan mértékben mint régen. Azt hiszem, ez a legnagyobb különbség.

Van például a közös rituálénk,  ő fut, én pedig biciklizem mellette. Kísérem. Figyelem őt, figyelem, ahogy minden futónak köszön. Apró, kedves gesztusokkal. Őszintén. És ahogy egyre többször láttam, hogy ezek a szavak mint egy "hello"  vagy egy "kitartás" egy "köszönöm" – mennyi mosolyt csal elő vagy akár erőt ad, rájöttem, hogy ezek az apró kapcsolódások gyógyítják a világot.

Most már én is így teszek. Köszönök. Mosolygok. És jó érzés. Mert nekem is ad, nem csak másnak.

Bárcsak ilyen lenne a világ minden egyes része... 
De az igazság az, hogy sokszor nem ilyen. Sokszor csak addig tartanak a kapcsolatok, amíg érdek fűzi össze őket. És amikor ez már nincs, eltűnik minden.
Ezt elfogadni, tanulni kell. Mint az ételintoleranciát. Mint egy veszteséget.

Mert ez is egy veszteség. Csak épp láthatatlan.

És ahogy megtanultam, hogy bizonyos ételek ártanak a testemnek, úgy tanultam meg azt is, hogy bizonyos kapcsolatok ártanak a lelkemnek. Nem kell mindent elfogadni, de meg kell tanulni, hogyan lehet elengedni. És ha sikerül… kinyílik valami új. Új ízek. Új emberek. Új érzések.

Tudom, hogy mások sokkal súlyosabb betegségekkel küzdenek.
Tudom, hogy az ételintolerancia nem halálos.
De mégis sokáig nehéz volt, sőt nehéz a mai napig. Azért, mert nemcsak az ételekről szólt. Hanem a veszteségről, az elengedésről, a bizalomról, amit újra kell építenem.

Ez most az én dolgom. Elfogadni azt, ami volt, és megérkezni abba, ami most van. Mert most itt kell lennem.  Ez az állomás most tanít. Nem harsányan, hanem csendesen. Mélyen, erősít...

Tanulom az elfogadást. Tanulom elengedni, amihez már nincs közöm és szeretni azt, ami van, ami az enyém. Mert nem kell mindig mindent megérteni. Néha elég csak érezni. És elég csak elfogadni...

És van még valami, amit már-már szertartásként végzek, ez pedig a hálanapló.
Szinte minden este írok. Öt-tíz apróságot. Egy mosoly. Egy vacsora. Egy emlék. Egy csend vagy egy felismerés.

Mert a hála minden nap visszaterel arra az útra, ahová tartozom. Pozitív irányba...

Írj te is.
Akár csak öt szót. Akár egy darab papírra. Mindegy hova. Csak írj!

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."