A játszóterek kiürültek, a képernyő benépesedett...

Megint késő van. Már napok óta nem alszom rendesen, a reggeleim fáradtabbak, mint az estéim. Talán a front az oka, talán az időjárás ami teljesen kiszámíthatatlan mostanában. Valahogy ez sem olyan már, mint régen… akkor a nyár meleg volt, a tél hideg sok hóval. Gyerekként rengeteget szánkóztunk. Most pedig? A gyerekeim jó pár éve kaptak egy szánkót karácsonyra. A mama "Jézuskája" hozta. Azóta porosodik a tárolóban. Talán egyszer használtuk. Csak pár órára...  Éppen elég volt arra, hogy megérezzenek valamit abból, ami nekünk természetes volt. Ők már nem tudják, mit veszítettek.  Nekik nem hiányzik, mert soha nem volt az övék, nem tapasztalták, nem érezték. Csak a meséinket hallják...

Ahogy egyre többször idézzük fel a "mi időnket", az utcán játszó gyerekeket, a sötétedés előtti hazakiáltásokat, vagy a hajnalban végzett ház körüli munkákat, rájövök, hogy mennyire más világban élnek a gyerekeink. Nem tudják, milyen kukoricát kapálni a hajnali nap előtt, hogy még a déli meleg előtt meglegyünk. Nem tudják, milyen a földdel dolgozni. Nincs tapasztalatuk a két kezükkel végzett munkáról. Csak a digitális világ. Nem szeretem. Hiányzik az egyszerűség. A tudatlanság.  Ma mindenen aggódunk. Mert túl sokat tudunk. És túl sok a képernyő. Mindent "kigooglizunk".

Az étteremben mindenki a telefonját nézi. A pillanatok helyett képeket rögzítünk. A beszélgetések helyett üzeneteket írunk. Játszótéren anyukák telefonoznak, miközben a gyerekük próbál kapcsolatot teremteni. De sikertelenül. Egyik nap egy kisfiú a homokozóban adogatni próbálta a formáit az anyukájának. Ő nem nézett fel. Csak a telefont nyomkodta. A gyerek arca mindent elárult. Az a csalódott arckifejezés még most is előttem van...

Az én gyerekeim sem mentesek ettől a világtól. Használják a kütyüket. Nem tiltom, mert tudom, ha nem engedem, még az online kapcsolatok is elvesznek. De szabályokat hozunk. Kereteket. Mert igényük lenne még az igazi barátságokra. A bandázásokra. De lemennek a játszótérre, és egyedül jönnek vissza. Minden nap csalódottan...

Amikor kisebbek voltak, minden egyes nap, még a munka utáni fáradtságban is lementünk velük a játszótérre. Esti 2. műszaknak hívtuk. Aztán főztünk másnapra. Hulla fáradtak voltunk... Meg akartuk mutatni nekik, mit jelent jelen lenni. Valóban ott lenni. Nem telefon mögé bújva. Házias ízeket ismernek, mert főztünk. Sokat voltak levegőn és nem  voltak betegesek. Pedig egyszerűbb lett volna kütyüt adni a kezükbe. De nem is lett volna igazi gyerekkoruk.

Ma is járjuk az esti sétáinkat, hogy meglegyen a napi lépésszám. De a játszótér mindig üres.

Fáj a szívem. És fájnak az ízületeim is. Tudjátok, az ételintolerancia így jelzi, a gyulladással, fájdalommal. Apa is fáradt, de még mindig rúgja néha a labdát a fiúkkal. A kisebb még igényli. A nagyobb már kamasz. Többet alszik, egyedül van. De nem piszkáljuk. Nyár van. Ki kell élvezni. Pályaválasztás előtt áll. Komoly döntések előtt. De tudjuk, hogy meg tudja csinálni.

És most itt fekszik mellettem. Mélyen alszik. Irigylem. Én még mindig írok. Ez az én terápiám. Megint teljesen másról akartam írni. De az élet újraírta. Mindig újraírja.

Ma is tornáztam. Este, csendben, fülhallgatóval. A pilates végig kísérte a napom. Segít. Fejlődöm. Büszke vagyok, mert testem és a lelkem hálás érte. Te is keress valamit, ami megmozgat! Ne csak a testedet, hanem a lelkedet is.

És jön a ,,hálanapló,, írása. Én szinte minden este írok. Ma is. Tíz apróságot, amiért hálás vagyok. Egy jó beszélgetés. Egy kellemes írás. Egy barátság.  Egy nosztalgia.
Írj te is! Akár csak ötöt. Akár egy darab papírra. Mindegy hova, csak írj. Mert a hála mindig pozitív irányba terel.

#félhangosan

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek"