A testi tünetek, feszültségek és az anyai, női aggódás – belülről, csendben, mélyen...

A mai reggel jól ébredtem, kipihenten. A bal oldali hosszú hátizmom megint fájt. Ez gyakori. Visszatér újra és újra. Talán rossz a testtartásom, talán az, hogy mindig a fájós bal térdemre figyelek, és elhanyagolom a hátam erősítését. Ezen változtatnom kellene.

Reggel mindenki elindult a maga útján: iskolába, dolgozni. Én megreggeliztem, lazítottam, csak nyomkodtam a telefonom. Aztán csörgött a telefon. A hívásban, beszélgetésben nem volt semmi konkrétan, semmi bántó – mégis, már a hang hallatán remegni kezdtem. Feszültté tett, pedig nem volt konfliktus. Mégsem volt jó érzés. Nem tudom, miért hat rám így valaki, akinek a szavai nem is hangosak – csupán csak a jelenléte fárasztó. Ez is az a kapcsolat, ami csak a felszínen létezik. A kényszer működteti. És bár nem akarok ítélkezni, mégsem tudok vele azonosulni. Nem is kell.

Napközben be kellett vennem a gyógyszereimet. De mostanában hadilábon állok velük. Miután kiderült, hogy az, amit eddig egészségesnek hittem – például a dió, amit minden nap ettem –, valójában allergiás reakciókat vált ki, megingott a bizalmam. A dió amúgy tele van omega-3 zsírsavval, antioxidánsokkal, jót tesz a szívnek és az agyműködésnek – de nekem már nem. A testem nemet mondott arra, amit a lelkem jónak hitt.

Ez az egész újratanulás, az étrend, a gyógyszerek, az élethez való viszony... mind bizonytalanná tett. A pulzusom felszökött egy-egy inger után, 147-ig. Végül bevettem a hormonpótló tablettám – nem, nem pszichés gyógyszer, csak a hiányzó szervem pótlása. De még azt is ötször ellenőriztem. Biztos, hogy jót veszek be? Mi van, ha mégsem segít?

A földre feküdtem. Elkezdtem az új kedvenc tevékenyégem a pilatest. Egy könnyű, hátizom-erősítő gyakorlattal kezdtem. De most nehéz volt. Abbahagytam. És ez is rendben van. Mert nem muszáj. Magamért csinálom. Ahogy telt az idő a pulzusom lecsökkent – 68-ra. Talán a gyógyszer hatott, talán a mozgás. De valami működött.  Éreztem.

A kisfiam itthon maradt, beteg. Próbáltunk együtt matekozni. Nem értette. Beidegesedett. Könnybe lábadt a szeme. Ez nekem is fájt. Fájt látni. Próbáltam türelmes lenni, de magamban feszültté váltam. Megkértem, hogy tartson szünetet. Fogmosás, felöltözés stb, tudjátok a napi rutin – hogy közben megnyugodjon. És sikerült. Később visszaült. A feladatot megoldotta, de láttam, hogy fáradt. És talán én is terheltem. Miért kell egy beteg gyereket ennyi feladattal nyomasztani? Miért nem elég, ha pihen?

Rengeteg félelem van bennem. Félek az ételtől, a tünetektől, attól, hogy megint ott kötök ki, ahol két éve voltam. Puffadás, fájdalom, nyelvdagadás, gyulladt ízületek. De most már tudom: a diéta működik. És remélek. Bízom. Próbálok.

Úgy érzem, itthon mostanában kicsit háttérbe szorulok. Nem tudom, fáradt-e, vagy valami nyomja belül, de érzem, hogy valami nincs rendben. Persze, neki is lehet rossz napja. Mégis, mi nők, hajlamosak vagyunk mindent túlagyalni, minden apró jelet elemezni, újra és újra. Néha úgy érzem, túlérzékenyek vagyunk, mintha folyamatosan dekódolni próbálnánk egy világot, ami sokszor nem is akar üzenni. Volt egy célja. Egy verseny, egy álom. Felkészült, becsülettel. És mégis meg kellett állnia. Az egészsége miatt. És ő megállt. Elfogadta. Én pedig hihetetlenül büszke vagyok rá. Mert semmi nem fontosabb az egészségnél. De közben – nőként – szeretném, ha elmondaná, mi zajlik benne. A fejében, a lelkében. De ő férfi. És a férfiak másképp működnek. Ami fekete, az náluk fekete. Nem árnyalat, nem sejtelem, nem félmondatok. Csak tények. Nagyon szeretem. Őt és a fiainkat. És talán ezért félek annyira. Hogy egyszer azt mondja: elég volt. Hogy megunta. Hogy nem tud így élni mellettem – velem, aki néha elveszik ebben az állapotban, ebben a lelki zűrzavarban. Lehet, hogy neki másra van szüksége. Lehet, hogy más dolgokra vágyik, és én ezt gátlom. Nem akarom gátolni. Csak ott lenni. Szeretni őt – őket. És féltem őket. Mindennél jobban.

A családom. Ők a mindenem. A férjem, akinek nem mondom ki mindig, amit gondolok. A fiaim, akiket félek elveszíteni. A kisfiam kruppos rohama letaglózott. A tehetetlenség megrémített. És én is csak akkor leszek jól, ha ők is azok. Anyaként ez az egyetlen igazság. Sok kérdés van bennem. Miért vagyunk ilyenek mi, nők? Miért agyalunk túl mindent? Miért félünk elmondani, amit érzünk? Talán azért, mert túlságosan is kötődünk. Mert valaha egyek voltunk azokkal, akiket szültünk. És ez a kötelék örök. Nem tudom, hogy egyedül meg tudok-e gyógyulni. Talán kell majd segítség. De ma leírtam, amit gondolok.  És talán ez az első lépés...

#félhangosan

Ismerős ez az érzés? Voltál hasonló helyzetben?

Írd meg bátran, érdekel, hogyan élted meg.

"Nem mondom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek"